Mindaz, amit Istentől ingyen kapunk arra, hogy azzal mást boldogabbá tegyünk nem számszerűsíthető. Én már belecsúsztam abba a hibába, hogy pénzt kértem és fogadtam el írásomért… Olyan írásomért, olyan versemért, amiről úgy sejtettem, hogy a benne foglalt gondolatok, az abban felmerülő kérdések és válaszok az olvasót is foglalkoztatják hitbéli tűnődéseik ösvényeit kutatva – pedig ezen soraim szinte arra hivatottak, hogy mindazt, aki csak hozzáfér a gondolataimhoz – boldogabbá tegye, örömmel töltse el. Sokan szeretik az olyan verseimet, melyeknek mélye Isteni létezésre világít. Hitre. Fényre. Kiutakra. „Egy cipőben járunk” biztatásra. Ahogyan idősödöm, egyre inkább hiszem, hogy az embernek választania kell egy rendes hivatást, és mellette, csak mellette, kizárólag mellette írjon, ha ír. A sima versekkel nincs probléma. Eladhatóak.
Én egy ideje azt érzem, hogy minden sor, amit írok és örömére van az olvasónak ezen témakörben – eladva Júdási terhem lenne csak. Amikor azt kérdezitek, hogy miért nincs kötetem, arra gondolok: Mert én egy kötetlen költőnő szeretnék lenni Isten szolgálatában. Felháborodom persze, ha elviszik a verseimet anélkül, hogy megkérdeznének engem – Használhatom? -, de azt hiszem, már csak azért hőbörgök az ilyen esetekben, mert ott tartok napjainkban, hogy más ne adja el azt, amit én ingyen kaptam, ingyen ajándékoznék tovább. Ha jobban belegondolok, most felajánlást is tehetnék, hiszen van-e annál szebb, amikor az ember arra a pontra érkezik, hogy már az sem érdekli, feltüntetik-e a nevét a saját fogalmazványa mellett?! Szóval, amit csak találtok tőlem olvasmányt, vegyétek, vigyétek! Mindegy, hogy feltünteted-e a nevemet alatta, felette, vagy azt írod csak: ismeretlen költő. Ha jót viszel jó helyre – halló fülekhez, értő elméhez; a jó a jóhoz hazatalál. Szerintem így szeretné Isten is.
