ülök a padon
sárga leveleket sodor lábam elé a szėl
gesztenye koppan halkan a földre
felocsúdok mély csendemből
lágyan simogatja arcom a napsugár
élvezem a törődését
aranyszínű leveleit dicsérem az öreg tölgynek
mi mindent láthatott ő hosszú életének keserves napjain
egy galamb tipeg felém
miközben félénken csipegeti elcsent dióbelét
talán egyedül él magában
ösztönösen létezik mint mindnyájan
de mennyivel rosszabb dolga van nálam
hisz én nem vagyok egyedül a világban
nem hagyott senkinek a dióbélből …
