H.K. sohasem volt valami szerencsés ember. Ha úgy hozta a sors, hogy talált az utcán száz forintot, inkább visszaadta jogos tulajdonosának, vagy, ha a tulaj már régen messze járt, egyszerűen bevitte a kerületi rendőrőrsre, és leadta, mint talált tárgyat. Amikor ez a kisebbfajta incidens bizony többszörösen is megtörtént, a legtöbb rendőr gyanakodni kezdett, hogy ez az ember vagy ostoba, vagy nincs ki a négy kereke, hogy ilyen pitiáner összegekért képes ekkora kerülőt tenni, ahelyett, hogy megtartaná, és magára költené a talált bankókat.
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt azt mondták rá, hogy jóképű, és markáns vonásokkal rendelkezik, még akkor is, ha az idő múlásával kellemes, pulykákra jellemző tokát, és sajnos kisebbfajta sörhasat is kezdett növeszteni, ami – azért valljuk be -, hogy egy egészségmániás korban meglehetősen kirívó, és megbámulni való eset.
Később már ideje korán harmincévesen megőszült, és bár kisebb családtagjai közül mindenki egyetértett azzal az elképzeléssel, hogy be kellene festenie egykor dús, sötétbarna haját, H.K. mindvégig ellenállt, és szentül hitte, hogy ez is hozzátartozik természetes vonzerőjéhez. Persze minden arrogancia, vagy nagyzolás nélkül. Szinte kisfiúsan szomorú tekintetében mindig bujkált valami magára hagyatott sebezhetőség, mely a legtöbb hölgyet arra késztette, hogy babusgassa, vagy gyámkodjék felette, míg a teremtés koronáiként becézett Alfa-hímeket egyenesen agresszióba hozta, és jócskán felidegesítette.
Ha munkahelyén hiány támadt létszámban, ő boldogan, szolgálatkészen helyettesített, még ünnepnapokon, így karácsony tájékán is. Ha a fodrásznál – ahol egykoron többször is megfordult -, nem lehetett a girbegurba hajfürtöket rendesen összetakarítani, egyenesen a kivételes emberek sorába emelkedhetett pusztán csak azzal, mert zokszó nélkül megfogta a partvist és a hozzávaló műanyag lapátot, és munkamegosztás címén, amíg a fodrász hajat vágott, addig H.K. is elvégezte a maga egyéni takarítási akcióját a törzsvendégek legnagyobb megrökönyödésére. Amikor aztán elment, és a vendégek összesúgtak a háta mögött, szinte mindig akadt egy vagy két kotnyeles özvegyasszony, akik máris pletykálkodásba fogtak.
– Ildikém, drága! Téged nem zavar, hogy ez a különös, kelekótya fiatalember állandóan összesöpröget mások után? Akár még alkalmazhatnád is!
– Úgy ahogy mondod, Gizikém! Ildike még fizetést is adhatna neki nyugodtan! – helyeselt a másik idős nő.
– Hölgyeim! Ha megkérhetném Önöket, ne avatkozzanak bele az én üzletvezetési szabályaimba! H.K. egy valóban rendkívül udvarias és szolgálatkész ember, és én nagyon kedvelem őt, mert mindig kiállt mellettem! – zárta rövidre a beszélgetést a két matrónával a fodrász.
Történt egyszer, hogy H.K.-ra valóban rámosolygott a szerencsés véletlen, nem is akárhogyan. Amikor egyik kollegája fogadás gyanánt meghívta egy amolyan igazi, év végi kis összeröffenésre a cégen belül, és mivel a családosoknak már ideje korán haza kellett menniük, így stílusosan egyszerű volt a csapdahelyzet, hogy csakis azok maradtak, akikről mindenki tudhatta, hogy szinglik, és egyedül állók.
H.K.-ról azért illik tudni, hogy szinte sohasem vetemedett olyan spontán, vagy gyerekesen meggondolatlan cselekedetre, hogy önkéntesen és szabadon feladhatta volna személyiségének jól berendezkedett komfortzónáit, hiszen hajlamos volt a váratlan történt szituációkat is potenciális veszélyforrásokként értelmezni, és azonnal totálisan bepánikolni. Így gyakorlatilag semmi olyan rendkívülinek nevezhető szenzáció nem történt H.K. életében, amit ne akart volna megtörténté tenni, csakhogy sodródhasson az árral.
Nemsokára aztán valóságos legendává vált minden körben. A titkárságtól kezdve eljutott a híre a nagyobbacska igazgatóságok zártkörű konferenciáig is! Népszerűségének legfeljebb csupán átmeneti jelentéktelensége szabhatott határt.
Egyszer például kitakarította a teljes negyedik emeleten lévő összes mellékhelységet egészen egyszerűen csak azért, mert az egyik kicsit merész, és ravasz titkárnőcske bátorkodott megemlíteni, hogy vannak napok, amikor kimondottan elviselhetetlen, és valósággal orrfacsaró ott a bűz.
Amikor ennek híre ment, a legtöbb nagyfőnök már másnap személyesen rontott be, hogy szabályosan megragadhassa H.K. mancsos kezét, és mint régi ismerőssel szoríthasson vele kezet, amiért ennyire szívén viseli a vállalat sorsát, és érdekeit.
Azután, mint az lenni szokott, három-négy hónap leforgása alatt ez a történet is szépen kifutotta magát, lecsengett, hogy átadja a helyét egy újabb, fantasztikusabb, és még hihetetlenebb legendás történetnek.
Majd elérkezett az ideje az év végi összejövetelnek, amikor mindenki igyekezett kirúgni a hámból, és egy kicsit szórakozni. Kivétel persze H.K.-t, aki legfeljebb most is annyit tehetett, hogy udvariasan, és kissé tétován megállt a sarokban, mint aki valami bagatell hibát követett el, és csöndes mélabúsággal figyelni kezdte kollegáit.
Mivel akadtak nagy tisztelői, és becsülői, akik máris szívükbe zárták őt, és rajongtak érte, megbeszélték egymás között, hogy összehozzák egy sugárzó, gyönyörűséges hölggyel, hátha jó barátok lesznek!
H. K. mint mindig – ha zavarban, és túlzottan is feszélyezve érezte önmagát -, üdítőpohárral a kezében megállt az egyik nagyméretű panorámaablak mellett, és lebámult a tátongó mélységbe, ahol mind az autók, mind az emberek csenevész, szinte jelentéktelen hangyáknak tűntek. Közben folyton az járt a fejében: „Mi az ördögöt keresek itt?!”
Az egyik szépfiús kinézetű kollegája azonnal odament, és próbálta oldani hangulatát:
– Hékás! Édes egy öregem! Ez egy buli! Miért nem érzed jól magad?!
– Jól vagyok! Vagy nem látszik?!
– Inkább úgy nézel ki, mint aki karót nyelt, vagy most tudta meg, hogy kirúgták! Kicsit engedd el magad öreg harcos! Ígérem, nem fogod megbánni! – különös mosollyal száján máris pár lépést hátrált a többi egybegyűlthez, akik szintén be voltak avatva a kisebb, személyre szabott összeesküvésbe. Pár szót váltottak egymással, de úgy, hogy H.K. még véletlenül se vehessen észre semmit.
Néhány perc múlva egy sötét fekete estélyi ruhába öltözött, rendkívül egzotikusnak ható, mogyoróbarna szemű hölgy lépett be a terembe.
Úgy sétált végig az egybesereglett emberek között, és nézett át a szomjazó tekintetek kereszttüzén, mintha világ életében fotómodell lett volna, vagy a rivalda fényében élte volna az életét. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csak egyszerű fogadásból-e, vagy jól megtervezett beugratás címén, de senki mással nem vette fel szándékosan a szemkontaktust, csupán a valóban megilletődött H.K.-val.
– Üdvözlöm kedves H. – nyújtott kezet.
H.K.-t udvarias embernek nevelték óvatosan, leheletfinoman megérintette a feléje nyújtott angyali kezet, majd kézcsókkal üdvözölte vendégét. A teremen halk, romantikus szisszenések és sóhajok hullámoztak végig.
– Ön… igazán kedves, kellemesnek tűnik a parti, nem?! – kérdezte pusztán csak azért, hogy valamiképpen beszélgetést kezdeményezzen.
– Eddig ez volt az első alkalom, hogy itt vagyok!
– Hát ez valóban meglepetés! Talán nem szereti a társasági rendezvényeket? – kíváncsian H.K. szeme közé nézett, de úgy tűnt felesleges minden erőfeszítés, mert H.K. szándékosan igyekezett kerülni a szemkontaktust, mintha rab volna egy ketrecben.
– Az igazság az, hogy az utóbbi időben kicsit visszavonultam az emberek társaságától! Remélem nem veszi nagyon zokon!
– Egyáltalán nem! – mosolyodott el kedvesen, közvetlenül. – Érdekesnek, titokzatosnak találom a viselkedését kedves H. – Megkérdezhetem, hogy miért döntött így?
– Kicsit nehéz kérdés! Talán elegem lett abból, hogy a világon minden arról szól, hogy legyünk sikeresek, és gazdagok, és aki ezt a két követelményt nem teljesíti azt már nem is veszik emberszámba! Szerintem a fizetések alacsonyak!
– Nem is tudtam, hogy Önt ilyen komoly témák érdeklik! És mondja csak? Mi a meggyőződése? Ön szerint többet kellene dolgozni, hogy sikeresek legyünk, vagy kevesebbet, de azt jobban, és színvonalasabban megfizetni? – látszott a hölgyön, hogy vág az esze, mint a beretva, és nem hagyja magát eltántorítani a fő céljától!
– Nekem az a véleményem, és bocsássa meg, ha túlzottan pesszimista vagyok, de legalább hatvan évre le vagyunk maradva a nyugat európai gazdasági piaci szférától! Mire azt behoznánk, a többi állam már jócskán leelőzött minket! Sajnos az átlag, dolgozó kisember hazánkban egyre kevesebbet tehet! Befizeti a számláit, eljár dolgozni, és életét ebben a körforgásban forgácsolja szét!
– Ön nem viccelt! Meglehetősen szkeptikusan, és szomorúan látja a világot! És mit gondol az őszinte emberi érzésekről? Ön szerint mindenki megtalálhatja a boldogságot? Egyáltalán miként lehetne élhetőbb életkörülményeket teremteni? – továbbra is szilárdan kitartott amellett, hogy keresztkérdéseivel megpróbálja kiugrasztani H.K.-t a bokorból.
– Hát… nézze kedves hölgyem! Most egy kicsit csúnya dolgot mondok, de külföldön sokkal jobb állás, és piaci lehetőségek kínálkoznak. Pláne akkor, ha vannak az embernek odaát ismerősei, akik megint csak ismernek embereket! Én mindenképpen kimennék, de felelősséggel tartozom a szeretteimért! – annyira szomorúan, szinte beletörődötten hangzott szájából ez az utolsó mondat, hogy a hölgy önkéntelen is megsimogatta mancsos kezeit.
– Sajnálom! Megkérdezhetem, hogy miért nem sikerült a külföldi munkavállalás? – bár egyesek ezt szándékos tolakodásnak, rámenősségnek vehetik H. K.-nak tetszett az egyszerű őszinteség, amit kihallani vélt a hölgy hangjából.
– Semmi baj! Tudja sajnos két éve elvesztettük az apámat, és én visszaköltöztem a szüleim lakásába, hogy édesanyám ne maradjon egyedül!
– Jaj, bocsásson meg! Őszinte részvétem! – enyhén hebegett-habogott, mert azt gondolhatta, hogy az önsajnálat sokszor a legjobb menedék. – Kérem, ne haragudjon.
– Igazán nincs miért! Előbb-utóbb a többi ember is megkérdezi! Ez természetes! – most először vette a bátorságot, és merte zöld színű, tétova, árva szemét a hölgy kedves, megértő barna szemére vetni. Érezte a mágneses bizsergést, akárcsak a hölgy, mégis titkolta. A hölgy kellemesen elpirult, és nem szégyenkezett.
– Azt hiszem, hogy a mostani korban minden ember arra kényszerült, hogy álarcot viseljen, mert túl sok sebet szedett össze. Aztán észre se vesszük, és beüt az életünkben a nagy krach!
A zsibongó termen végigfutott valami különös, meghitt csendesség. Mintha mindenki meghunyászkodott volna egy kicsit, hogy a bizalmasnak mondott együttlétek jobban, tartalmasabban kibontakozhassanak. A legtöbb ember visszafogott, szinte suttogó hangra váltott a csevegések meneténél.
– Mennyire igaz! – helyeselt kissé bugyután H. K.
Egy felszolgáló pezsgős tálcával a kezében kisebb zsonglőrködéssel körbejárt a nagyalakú teremben.
– Parancsolnak egy kis frissítőt? – ajánlotta inkább az angyali hölgynek, semmint H.K.-nak.
– Igen, köszönöm! – a hölgy finom, porcelánszerű, hosszú kezecskéivel szinte alig érintette meg a pezsgőspohár kristályszínű, hosszú poharát, amikor a pincér már ment is volna a többi vendéghez, a hölgy még odaszólt neki:
– Bocsásson meg kedves uram, de az úriembert már meg se kérdezi?! – selymes hangja egyszerre volt kellemes hangzású, mégis erőt, és talpraesettséget sugárzott.
Meglehet, hogy a hölgy lelke mélyén nagyon is úgy érezhette, hogy H.K-ért igenis ki kell valakinek állnia, ha eddig senki nem tette.
H.K. ebben a percben úgy elpirult, akár egy túlméretezett gyümölcs, melyet elfelejtettek betakarításnál leszedni, és most a többi élősködő darázs előszeretettel lakmározik a húsából. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, mert valamikor apjától úgy tanulhatta, hogyha egy férfit egy nő véd meg, akkor az már szégyen, és gyávaságnak minősül. Mégis most sokkalta magabiztosabbnak, elszántabbnak, és erősnek gondolta magát.
– Miattam igazán nem kell… fáradnia… – nyelte le kortyokként kétségeit, és hezitálását.
– Nem, minden rendben van! – intette le tekintetével megértőn, és szívélyesen a hölgy. – Megvárjuk amíg az úr visszajön a tálcával, és Önt is kiszolgálja!
A pincér szemlátomást tűkön ült, és fortyogott benne valami visszafojtott indulat, attól, hogy egy egzotikus, igazi nő kicsit nyilvánosan megszégyenítette, holott ez csupán kérés, és felhívás volt.
– Parancsoljon! Mivel szolgálhatok? – már megint elkövette a sarkalatos hibát, és előbb a vonzó hölgyhöz ment, semmint H.K.-hoz.
– Legyen kedves, és kínálja meg az urat is! – hangzott az egyértelmű utasítás a hölgy szájából.
A pincér úgy nyújtotta oda H.K.-nak a nagyobb méretű ezüsttálcát, mintha legalább is leprás, vagy pestises lenne a keze.
– Uram? Parancsol egy kis pezsgőt?!
– Nem, köszönöm! De egy kis üdítőt, vagy kólát szívesen fogyasztanék! – a pincér mindvégig a hölgyet bámulta árgus szemekkel, és mivel nem mert neki ellentmondani elsietett gyorsan, és néhány perc múltán hozta a kólát. – Tessék parancsolni!
– Köszönöm szépen! – elvette a kristálypoharat, melybe azelőtt csak márkás, és minőségi nedűket szolgáltak fel. A Pincér pedig megszégyenülten azonnal elkullogott.
A legtöbben érdeklődve figyelték a kisebb drámaiságot kiváltó eseményt, majd mindenki hangosan megtapsolta a talpraesett hölgyet. H.K. csupán csak jóval később vette észre, hosszas gondolkodás után, hogy a taps kicsit különc természetének is szólt, és azért, mert ki mert állni magáért.
– Bocsásson meg, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de nem lesz ebből baja? – reszkírozott meg egy gyámoltalan kérdést.
A hölgynek nagyon imponálhatott ez a fajta ismeretlen, merőben szokatlan kisfiús nyegleség, szende gyámoltalanság, mert kedvesen, gondoskodón elmosolyodott, és titokban még a szíve is megdobbant:
– Sőt! Éppen ellenkezőleg! Önnek is joga van hozzá, hogy kiszolgálásban részesüljön. Vagy talán nem?!
– Azt szerettem volna elmondani, hogy miattam igazán… felesleges ekkora… bajba keverednie…
A hölgy gyöngéden H.K. vaskos karjába karolt, és tett vele pár lépést, ameddig elkerülték a morajló tömeget. A nagyobb üvegfal mellett álltak meg, amiken kasmír szerű drapp függönyök függtek.
– Nincsen semmi baj! Látom, Ön egy rendkívül megfontolt, és felelősségteljes ember! Tetszik, hogy a mostani világban még léteznek igazi lovagok!
– Én köszönöm, ha megtisztel!
– Szeretném megkérdezni, hogy volna-e kedve eljönni egy kötetlen baráti beszélgetésre valamelyik hétvégén? Semmi kényszer!
– Hát… nagyon szívesen! – kissé váratlanul érte a felkérés, hiszen ennyire vonzó, álomszép hölgyek nem szokták megkérni ilyesmivel.
– Pompás! Várjon csak! Itt van a mobilja?
– Természetesen! – már be is nyúlt szürkés színű aktatáskájába, hogy kihalássza okos telefonját, melynek valami okból mindig ideje korán lemerült az akkumulátora.
– Mindjárt beírom a számomat! Ha az egyiken nem venném fel, akkor a másik lesz a nyerő! – gyöngyházfényű ujjai annyira sebesen jártak az érintőképernyős billentyűzeten, hogy H.K. nem győzött csodálni. Ő annak is örült, ha legépelt önerőből egy teljes A/4-es oldalt. Bárcsak megtanulhatta volna a gyors és gépírást.
– Tessék! – adta vissza gyönyörűséges mosoly mellett a telefont H.K.-nak.
– Tudom, hogy bizonyára még nem hallotta senkitől sem, de van Önben valami, ami megfogja az embert, és arra készteti, hogy elbeszélgessen Önnel! – megint elpirult, és H.K. – ha csak órákra is -, úgy érezhette, hogy mindent megérdemel az életben.
Amikor a hölgy ismét karon fogta, és kisétáltak a teremből H.K. kollegái, és persze a többi egybegyűlt vendég is hangos tapsviharral jutalmazta őket.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.06. @ 20:46 :: Bereczki Gizella - Libra