„Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyüjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált”
(részlet)]
Fekete Anna: Késésben
Fehér vonat ez. Még alig havazik, de az árnyéka
máris jókora késéssel imbolyog. Törékeny, mint
egy szégyenlős unokahúg, aki bocsánatot kérni jön,
és csak besurran az állomásra, fehéren, félénken,
kötelességtudón. Itt a karácsony, hazaindulok.
„Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire… Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínőleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni akarja.”
Márai Sándor (Négy évszak)
Liszt Ferenc (1811-1886): Karácsonyfa (Weihnachtsbaum), S 186
A tizenkét zongoradarabból álló sorozatot Liszt 1875–76-ban unokája, Daniela von Bülow számára komponálta.
Petri György: Smiley Karácsonyra
Még kellemesen langyos
volt a kannában a tea.
A férfi, aki bejött a hidegről,
zavarban volt: hogy is lesz ez most?
Lehet, hogy többet nem kell fáznia?
Vagy legyen inkább kibogozhatatlan
minden? Csússzanak egymásba a részletek?
Becsússzon egy hiba?
Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan?
Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb.
Minden menedék: csapda is lehet!
Ez is? Ez a szoba?
Ez is. Csak tételről tételre mindent
– mint revizor hamis csődtömeget.
Minden, amit megmenthet, ami megment:
csak az abszolút bizalmatlanság lehet.
Ami nem fél, hogy valaha fölenged,
és amit – épp ezért – veszélytelen melenget:
körül egy szoba,
belül, kevés tejjel,
egy csésze fahéjas tea.
Karácsony története
A karácsonyi ünnep szellemiségéhez, és jellegéhez hasonló ünnepek már korábban is léteztek, például a pogányok téli napfordulós ünnepe, a szaturnália ünnepségek. Az ókori Rómában december 17-25 között tartották a földművelés istenének, Szaturnusznak ezt a nagy ünnepét. Ekkor nagy táncos vigadalmakat tartottak birodalomszerte. A fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett. A régi pogány ünnep vigasságokkal volt tele, mivel a téli napforduló a régi földművesek körében az újjászületést, a reményt táplálta. A földmővesek számára fontos volt a meleg eljövetele, mivel a létük múlott rajta. A meleg időszak a bőség időszaka volt, míg a hideg időszak a sötétség és a nélkülözés időszaka, ilyenkor az isteneket igyekeztek jókedvre deríteni. A szolgák megajándékozása is elterjedt volt. A házakat örökzöld borostyánokkal díszítették.
Miután a kereszténység államvallás lett, hamarosan hivatalos keresztény ünneppé nyilvánították Jézus születését. Ezt az eseményt a 4. századtól kezdték ünnepelni, január 6-án Epiphaneia néven. A keresztény vallási ünnep Jézus születésének történetére épül.
Krisztus születésének december 25-i megünnepléséről szóló első adatokkal a 4. sz.-ban találkozunk. Niceai János püspök szerint Jézus születését Rómában I. Gyula pápa (i. sz. 337–352) alatt kezdték ünnepelni, majd az ünnep innen terjedt tovább. A szíreknek 343. dec. 25-én már prédikációt tartottak. Konstantinápolyban 379–380-ban nazianzi Szent Gergely emlékezik Krisztus születésére és megünnepli napját. Antiochiában Chrysostomus szerint 386-ban Krisztus születését dec. 25-én ünneplik, s noha még alig tíz esztendeje, hogy a keleti egyház az ünnepet nyugattól átvette, a prédikáció hatása és a hívők lelkesedése oly nagy volt, hogy a város templomai telve voltak.
Rómában az 5. sz. elején az állam is elismeri karácsony ünnepét, s Honorius és Arcadius császárok e napon a cirkuszi játékok tartását is megtiltották. Jézus születésének dec. 25-i megünneplésével lezárult a születés dátumának tisztázása körül támadt vita. Erre a napra a következő okból esett a választás: Antiochus kalendáriuma dec. 25. napját a Nap (Napisten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270–275) elrendelte, hogy dec. 25-én birodalma egész területén ünnepet tartsanak a legyőzhetetlen Nap (sol invictus) tiszteletére.
A 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a karácsony ünnepét is. Az addigi templomi liturgia kezdett beköltözni a házakba. Az emberek a Biblia otthoni forgatása révén a vallásos ünnepeket és szertartásokat elkezdték otthon is ünnepelni. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás az evangélikusoknál Németországban. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században előbb Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett meghonosodni az egész nyugati keresztény világban. A karácsonyfákat kezdetben édességekkel és gyümölcsökkel díszítették fel, később kezdett kibontakozni az üvegdíszek megjelenése. A karácsony megünneplése egyre inkább kezdett szokássá válni a nem vallásos családok körében is, a szeretet, a béke ünnepeként, a vallásos keresztényi rítusok egy részét átvéve.
Az ünnep tartalmának szimbolikus magyarázata szerint karácsony Jézusnak, az örök Napnak, az isteni fényforrásnak születésnapja. A liturgiában karácsonynak is, a húsvéthoz hasonlóan kialakult az előkészületi ideje (advent), majd a vigíliája (dec. 24.). E napra böjtöt rendeltek el, ezért karácsony böjtjének is nevezik. Egyéb nevei: Ádám és Éva napja, karácsony szombatja, szenvedeje estéje, szenvedeste. Mindkét nap, karácsony napja és vigíliája számos népszokást, hiedelmet vont maga köré, amelyek részint kereszténység előtti képzetekből, a téli napforduló, ill. az évkezdet mágikus eljárásaiból, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak.
Karácsony böjtje voltaképpen már az ünnep kezdete. Ezen a napon mezei munkát nem végeztek. Az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek. A férfiak kiseperték az udvart, kitisztították az istállót, a gazdasszonynak bekészítették a tűzrevalót, a marháknak a takarmányt. Az ország északi vidékein a pásztorok vesszőcsomóval járták sorra a házakat (aprószentek-hordás). Ugyancsak dec. 24-én volt szokásban a paradicsomjáték. A katolikus családok régebben egész nap böjtöltek, s csak az esti harangszó után kezdődött a karácsonyi vacsora kialakult szokásrendjével és ételeivel, amelyek között első helyet kapott az ostya (ostyahordás), a fokhagyma, az alma, a dió és a mákos tészta. Amikor az egyház engedett a szigorú böjtből és megengedte, hogy a hívők egyszer napjában jóllakjanak, sok helyen az ünnepélyes vacsora helyett a karácsonyböjti ebéd honosodott meg. Az ebéd vagy vacsora előtt az állatokat is jóltartották.
“A mák és dió napja, mondja, a régi szakácskönyv, amelyből néha a nagyapám módjára ebédelni és vacsorázni is szoktam, hogy hosszú életkort élhessek a földön, mint általában a régebbi magyarok. A máktörő koloncnak vendéghívogató hangja volt, és minden házból kihallatszott döngése. A dió olyan jóízűen roppant, mintha a bánatot törtük volna össze darabidőre. Az asszonyhang, amely a zúzmarás ablakú konyhában kommandírozott, a legkeményebb férfit is meglágyította. A pajkos gyerek szorongva ült a suton, a komondor alázatosan ólálkodott az ünnepi illatokra, a pincében a hordó igyekezett megtisztulni szennyeitől, mert ő is tudta, hogy e napon vérét veszik, a gyalogösvényen a postás csodálatos levelekkel közelgett, nyelves szomszédasszony békét kötött, és szakértelemmel jött a fazékfedelek fölemelkedéséhez, a sütők átvizsgálásához, a patkók megkóstolásához.
Nem volt olyan ház Magyarországon, ahol a diós és mákos sütemények nem sikerültek volna e napon. Vajon termett-e elég mák, elegendő dió ez évben hazánkban, hogy mindenkinek patkó jusson az asztalára? A régi könyv azt mondja, hogy e sütemények nélkül nem érvényes a karácsonyi ünnep. Tán még a másvilági bíróság is valamiképpen felelősségre vonja az ünneprontót. Vajon mivel fog védekezni a magyar, aki a karácsonyi kalácsot elmulasztotta?” Krúdy Gyula, 1922
Az ország sok helyén szokásos volt az éjféli miséig dióra kártyázni. Az éjféli miséhez számtalan hiedelem és mágikus eljárás főződik. Aki feláll a Luca székére, meglátja, kik a boszorkányok. Az a lány, aki harangszókor a kútba tekint, meglátja jövendőbelijét. A szerelmi jóslás egyéb változatait is gyakorolták karácsonykor, ugyanígy többféle haláljósló és időjósló eljárást a következő évre vonatkozóan. A valamelyik őszi naptári ünnepen vízbe tett gyümölcsfaágnak is karácsonyra kellett kivirágoznia.
Azt is tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok, s elmondják véleményüket gazdáikról, gondozóikról. – Karácsony napján lánynak, asszonynak nem volt szabad más házához menni, mert szerencsétlenséget vitt volna. Ezért ahol nem volt szokásban a fiúgyermekek köszöntése, ott valamilyen ürüggyel elküldték a rokonokhoz.
A székelyek azt tartották, hogy ha fiúgyermek az első látogató, a tehén bikát, ha lány, üszőt borjazik. Az északi vidékek falvaiban az állatok itatása is bizonyos szertartások szerint ment végbe. Menyhén (Nyitra megye) a gazda elővette a karácsonyesti vacsoránál megmaradt ostyát, arra zöld petrezselymet tett, majd piros almát, és az egészet a vályúba tette, aztán erről itatták a marhákat, hogy egészségesek legyenek. Némely községben a piros almával egy ezüstpénzt (régi ötkoronást) is tettek a vályúba, hogy az állatok olyan szépek legyenek, mint a piros alma és olyan értékesek, mint az ezüst. – Étkezés előtt a család tagjai megmosakodtak, a mosdóvízbe sok helyen ezüstpénzt, piros almát tettek, hogy a következő esztendőben szerencsések és egészségesek legyenek.
Karácsony böjtjén a család minden tagjának viselkedését figyelemmel kísérték, mert azt tartották, hogy ahogy ezen a napon viselkednek, úgy fognak viselkedni a következő esztendőben is. Karácsony napján nemcsak a családtagoknak, hanem a család javainak is a házban kellett lenniük, ezért karácsony böjtjén a kölcsönkért tárgyakat, eszközöket visszaadták. Este a pásztorok országszerte ostoraikat pattogtatták, kolompoltak, a kürtöt fújták az utcán végig, s ilyenkor egyes vidékeken a gazdáktól ajándékot kaptak. Ugyancsak országszerte szokásban volt a már adventben megkezdődött betlehemezés, továbbá a kántálás, kóringyálás, angyali vigasság; Zobor vidékén a parázsolás.
„Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen… Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.” (Márai Sándor)
A betlehemezés a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott, amely egy több szereplős dramatizált játék volt, amelyet az egész országban ismertek és sok helyen ma is gyakorolják. A falusi betlehemezés legfontosabb eleme a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka volt. A dramatizált játék fő eleme a Kisjézust imádó három pásztorról szóló bibliai történetre, köztük a nagyothalló öreg pásztor tréfás párbeszédére épült. A betlehemezés fő kelléke egy templom alakú betlehem volt, amelyben a Szent Család volt látható. A pásztorjáték szereplői voltak a kistemplomot vivő két angyal, a három pásztor, illetve a szatmári országrészben őket kiegészítette a huszár és a betyár alakja.
Általában jellemző a karácsonyi szokásokra és hiedelmekre a jövő évi termékenység, bőség, szerencse biztosítása valamilyen módon.
Szokásban volt karácsonykor és a karácsony körüli napokon dramatikus játékokat előadni, a bábtáncoltató betlehemezés, betlehemezés, Heródes-játék, szálláskeresés. Állatalakoskodás csak szórványosan fordult elő karácsonykor.
Kodály Zoltán: Karácsonyi pásztortánc
Karácsonynak éjszakáján…
Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján
örüljetek, örvendjetek,
a kis Jézus megszületett.
A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz az anyja,
lábaival ringázgatja,
két kezével ápolgatja.
-Aludj, aludj, én kisdedem,
aludj, aludj, én kisdedem,
nem királyné a te dajkád,
szolgálóból lettem anyád!
Nincs a Jézus ágyán paplan,
jaj, de fázik az ártatlan!
Takargatja édesanyja,
dirib-darab posztócskába.
Nincs a Jézusnak bundája,
posztóba van bepólyázva.
Elveszött a báránykája,
miből lett volna bundája?
Kirje-kirje kisdedecske,
betlehemi hercögöcske,
azért nekünk jót szörözté,
a pokoltól megmentettél.
[Magyar népköltés, Tápé (Csongrád)]
J. S. Bach: Karácsonyi oratórium BWV 248
Charles Dickens: Karácsonyi ének
(részlet)
Cratchitné egyedül távozott a szobából – sokkal idegesebb volt, semhogy tanúk jelenlétét is el tudta volna viselni –, hogy kiborítsa és behozza a pudingot. (…) Hahó! Hatalmas gőzfelhő. A puding ki van borítva a rézüstből. Olyan szag érzik, mint nagymosáskor. Ezt a kendő okozza. Aztán olyan szag, mintha vendéglő meg cukrászda volna egymás mellett, és egy mosóintézet a közelükben! Ez már maga a puding. Fél perc múlva belépett Cratchitné – kipirulva, de büszke mosolygással –, és hozta a pudingot, amely olyan volt, mint egy pettyes ágyúgolyó, éppen olyan kemény és szilárd, egy nyolcad icce égő pálinkában lobogva, és tetejébe szúrt karácsonyi magyalfa-ággal fölékesítve.”
(Fordította: Benedek Marcell)
Csanádi Imre: Karácsony angyalai
December fekete hónap.
Lesben a pőre szelek.
Tar fákon, tar venyigék közt
néma sötét feszeleg,
és sárga- piros kacatonként
kései, gyér levelek.
Megzendül a nyers elem: ujjuj!
Táncol a dőre sereg,
röpködne a talmi madárraj,
csak nem szól, nem csicsereg.
Ádvent szakad ágra, világra:
már várja mind a telet.
Üzenget a tájnak a tél,
közeleg a kegyes Karácsony.
Az utolsó megtűrt levél
első cicomája a fákon.
Fácánok, őzek, kósza nyulak
ámuldoznak avitt csodákon:
Békével töltözik a völgy,
csönd gyűlik földünkre, bársony, –
egyszer csak, egyszer, angyalok
szállnak alá zizegő szárnyon.
Fehér, fehér lesz, minden fehér, –
kivirágzik minden madárnyom.
Nagy Lajos: Az én karácsonyfám
Kedves Jézuskám, én már a harmincadik évemen rég túl vagyok, de a lelkem még gyermeki, szeretem a karácsonyfát, a játékot és az ajándékokat, szeretném tehát, ha nem feledkeznél meg rólam az idei karácsonykor. Hozzál, kérlek, nekem egy szép karácsonyfát és apró kis vacakokat játszani, és mivel már mégis öregebb és így okosabb is vagyok a többi gyermekeknél, ne haragudj, ha mindjárt megmondom, hogy az egész dolgot hogyan szeretném én. (Neked már, ha költségbe vered magad és hozol, úgyis mindegy, nem igaz?)
Hát hozz kérlek egy jó nagy fát, szép nagy gyertyák legyenek rajta, olyanok, amik nemcsak fényessé, hanem meleggé is teszik a helyet, ahol felállítják a karácsonyfát. (Mivel a szobába nem férne el, az Almássy térre tervezem.) És kérlek, selyempapírosba pakolva ne szaloncukor legyen, mert azt, mióta sokat cigarettázom, nem szeretem, hanem nagy széndarabok legyenek, rúd szalámik, fehér kenyerek. A fa aljában ne kis kocsik és építőkockák legyenek, hanem nagy villamoskocsik, mert tudod, olyan rossz itt Pesten a közlekedés; mindet átadnám aztán, amikor már meguntam velük játszani a városnak, hadd járjanak a körúton és a Vilmos csá… akarom mondani a Váci körúton. Az építőkockák helyett hozzál, tudod, olyan barakkokat, ahol szegény emberek lakhatnak. Majd én úgy játszok velük – a barakkokkal -, hogy szegény embereket teszek beléjük.
És a fa alatt legyen nagy kisznikben sok szén, és nem bánom: rozskenyér és főtt marhahús és krumpli. Sok, sok, sok.
Ja igen, ezt majd elfelejtettem, a fán babák és ólomkatonák helyett, vékony zsinórokon háborús generálisok és diplomaták lógjanak, nem baj, ha a gyertya, amint olvad, a fejükre is csöpög.
És olyant is szeretnék, tudod, amit szoktál vinni kisfiúknak, hogy viszel nekik egy gumibabát, egy parányi gumiembert, amit megnyomnak és sír. Hozd el nekem, kérlek, Ludendorffot, majd én mindig megnyomom úgy, hogy éppen olyan szépen fog sírni, mintha gumiból volna, ez nagyon szép játék lesz, nagyon jól fogom vele tölteni az idei nevezetes karácsonyt.
1919
Babits Mihály: Ádventi köd
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika…
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek…
Márai Sándor: Levél
Kedves Jézuska, ezen a karácsonyon hadd mondjak én is egy vágyat. Nyakkendő nem kell. Meleg nyakbavaló kendő sem kell. S akármilyen különösen hangzik, könyv sem kell, mert annyi van már, hogy öt élet is kevés lenne, míg elolvasom valamennyit. Nem kell semmiféle emberi megoldás, mert valamennyit ismerem már, s még csak azt sem mondom,hogy teljesen reménytelenek az emberi megoldások: éppen csak olyan emberiek. És nem kell pénztárca, sem ezüst cigarettaszipka, nem kell semmi,ami hasznos, sem ami tündöklő és fölösleges. Megvizsgáltam magam, mielőtt ezt a cédulát írni kezdtem. Nem kérek ajándékba semmit, kedves Jézuska, semmit,amit föl lehet venni vagy nyakba lehet kötni, vagy az asztalra lehet állítani. Állólámpa színes ernyővel, egészen különlegesen nem kell, s még sokkal kevésbé mindaz, ami márványból van vagy kristályból, vagy ezüstből. Nem kell nekem semmi hasonló, lemondok az összes krisztkindliről.
De ahogy elmentem az utcán, a fényes kirakatok között, egyszerre mégis eszembe jutott néhány vágy ezen a karácsonyon. Hát ezt most felírom. Szeretném még egyszer látni a tengert. Már nem is kérem, mint régen szerettem volna, a vad félelmes Csendes- óceánt, már beérem azzal is, ha még egyszer végigmehetek azon a banális sétaúton Lovrana és Medea között. Szeretnék még egyszer fürödni a tengerben, este hatkor, a medeai öbölben. De ha ez sok és szerénytelen kérés, beérem azzal is, kedves Jézuska, ha még egyszer megállhatok Raguzában a virágzó mimózafa alatt, amely az Argentína-panzió kertjében illatozik. De ha ez is teljesíthetetlen vágy, akkor segíts meg, kedves Jézuska, hogy még egyszer fekete kávét ihassak Vicenzában, abban a kis cukrászdában, a téren, melyet Palladio épített tele házakkal. S nagyon hálás lennék, ha még egyszer az életben a párizsi eső áztatná arcomat, délután négykor, télen mikor az esőtől síkos utcák sejtelmesen kezdenek Párizsban világítani, az üzletek ablakai mögött fények égnek, s még egyszer beléphessek a Nemzeti Könyvtár nagy olvasótermébe, ahol már ismert az altiszt. Lehetetlen ez?… Ha lehetetlen , természetesen lemondok róla. Csak felírtam, mert ilyenkor karácsony előestéjén, általános szokás kívánni valamit.
Akkor talán mást kívánok, Jézuska: add,hogy még egyszer az életben bűntudat nélkül tudjam élvezni a nagy, tiszta zenét, a nagy művészek alkotásait, s ne keljen közben arra gondolnom, hogy emberek milliói és milliói szenvednek. Add vissza a művészetet: a zenét, a tiszta irodalmat, a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és szobrokat, add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt, ami emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez?… Azt hiszem, nagyon sok. De látod, a tenger, az utazás, a nagy művek, ez volt a legszebb az életben, s titokban minden ember erre vágyott, akkor is ,ha élete oly szomorú és reménytelen volt, hogy nem merte és tudta szavakba foglalni a vágyakat. Most még egyszer elmondom ezt, mert karácsony van. S mert mindez, a tenger, a remekművek, a városok, mindez messze van, reménytelenül messze. Mit kívánjak?… Ezüst cigarettatárcát? Kell a fenének. Add vissza nekem az Uffizit, egy délelőttre s azt a kis szállodát Berchtesgadenben, ahol egy hétig olyan nyugodt és jókedvű voltam, hogy az már több, mint amit a moziban boldogságnak neveznek. De ha ez is egészen lehetetlen – ne haragudj, hogy alkuszom, karácsony van-, akkor szerénytelen leszek, és többet kérek. Add, kedves Jézuska, városok, utazás, művészet és tenger helyett, hogy ne szenvedjenek fölöslegesen az emberek : mindazok, akikhez közöm van, akik azt a nyelvet beszélik, melyen ez óhajokat elmondom s mind a többiek, akik az érthetetlen és vad nyelveket beszélik, izgatottan. Nem kell semmi más, kedves Jézuska, csak kevesebb legyen a szenvedés. Lehetetlen ez? Azt mondják, Neked csak egy szavadba kerül. Nagy baj, ha lehetetlen, mert akkor értelmetlen minden más, amit adhatsz, a meleg harisnya éppen olyan fölösleges, mint Vicenza vagy az utazás. Mert az emberélet legnagyobb ajándéka és legfőbb értelme mégiscsak az, hogy ártatlan emberek ne szenvedjenek fölöslegesen. Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét.
Ezt kéri, nagyon szerényen, minden más helyett, s mert karácsony van:
Márai Sándor.
Kosztolányi Dezső: Szegények
Te elfeljted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
ujságjaid a gyorsvonatok hálófülkeiben
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai uccán
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét
ki azóta
ott porlad a tabáni temetőben.
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek te helyetted is
és nem felejtenek.
Lázár Ervin: Csillagmajor
Az asszony
Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.
– Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy – mondta neki anyám.
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:
– Engem üldöznek.
– Egy nőt? Csecsemővel? Miért? – kérdezte apám.
Anyám szelíden megfogta a karját.
– Jöjjön már be.
– Nem követtem el semmi rosszat – mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. – Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
– Jöjjön csak be.
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.
– Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk – mondta az asszony.
Anyám ránk nézett.
– Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?
– Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene – mondta apám –, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.
Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat.
Igen, őtőle félni kellett.
Pedig mióta az asszony a gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett.
A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják.
Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb, sőt megindult a házunk felé.
– Ha akarja, most rögtön elmegyek – mondta az asszony apámnak. – A kerten át, nem veszi észre senki.
– Nem megy sehova! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!
Bederik Duri estig ott ült. Fülelt, gyereksírásra lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában megjelent Jósvai Jancsi. Addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.
– Mit akar, János?
– Az asszony meg a gyerek miatt…
– Milyen asszony? – rebbent meg anyám.
– Ne tessék félni, tud róla az egész puszta… Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek.
Így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, amely nem bújtatta volna, ha csak fél órára is.
Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.
– Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám.
Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált. Előlépett a fák közül Bederik Duri.
– Állj! Kit visz maga?
Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta.
Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába.
Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az út menti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölget a szél.
Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny.
Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van, Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta: mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyai, körös-körül, a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz-tanyáig mindenütt katonák, körülzártak bennünket.
Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?
A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:
– Oda nézz!
A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébet-domb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódtak, tűnékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem. Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye… de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.
A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lennie, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog a kezében az aranyszegélyű, kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, áruló gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember.
A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró.
Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.
Nemes Nagy Ágnes: Karácsony
Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
Kántor Péter: Vers
Látod, az ágak közt a karácsony himbálódzik;
el is jön.
Már nem a régi.
Téged soká kerestelek; így lettek szép szavaim,
s belőlük tört-fülü vázák, karcos csontok, cserepek,
s egyéb korleletek.
Sétál a szerencse – látod?
Zizegő ágak közt lófrál.
Nyakoncsípi őt a bánat hirtelen – s leteríti.
Gond kuporog a bokrok alján,
lágy szellőként lebeg fölöttük a kétség,
s magasból kandikál a ravaszdi reménység.
Gárdonyi Géza: A hópehely
A föld éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, mert nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma világos foltról látszott, hogy merre jár.
Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihécske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy kavargó pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó.
Az ablaknál álltam és pipáztam. A kis kapu megkattant. A folyóson gyermekcsizmák sűrűn kopogtak.
– Esik a hó – kiáltották egymásnak odakünn -, kiszakadt a Jézuska dunnája!
A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni a markában az iskolába.
Hanem itt, hogy engem megláttak, elcsöndesültek. Szótlanul ültek a helyökre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is!
Az örömük engem is megvidámított. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világ, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. és sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá – akkor a könnyein át mosolyog.
Ahogy végigpillantok az iskolán, látom, hogy a második pad elején még mindig üres a hely.
A kis Kovács Rozi ülne ottan, a részeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygó szemű fehér egér. Ő az első a padban. Abban a padban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze, nincs-e pehely valakinek a haján, és hogy megírta-e mindenki otthon a feladatot. Hát ez nagy tisztesség.
A minap egy délután új szomszédot kapott. A fülébe sugdosott és nevetgélt vele. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok, mit nevetnek?
Semmiségeket.
Meg kellett szólítanom.
A megszólítás nem ritka ügy az iskolában: de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap! – ezt is tudják a gyerekek.
Hanem biz az én Rozimat annyira izgatta a kedves új szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy a tanítás után maradjon az iskolában.
Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt.
Tanítás után kikísértem a kapun a gyerekeket. Egyet sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz.
Ült a helyén a második padban az első helyen, és fél könyökére támaszkodva aggodalmas arccal nézett ki az égre.
Leültem az asztalomhoz és magam elé szólítottam.
– Gyere ide.
Megállt előttem és lesütötte a szemét.
Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szíve.
Ó, mert az ilyen foltos ruhájú kis teremtésnek is éppen olyan a szíve, mint a bársonyba öltözött grófleánykáké. A gyermekarc meg a gyermekszív. Ezt a teremtő egyenlően porciózta szét az emberek között.
Milyen finom az arca ennek a kis parasztgyermeknek! Milyen nagy tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos vonalú a kis piros ajaka! S milyen veleszületett bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párizsi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak.
De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen véletlenség ideejtette őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörösbabos kénszínű kartonrékli és színehagyott kék szoknyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S így nő fel hajadonná.
De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csöndesség az első törvény az iskolában.
– Mit fogadtál a minap ezen a helyen?
Áll előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütötten.
– Jó voltál-e ma? – kérdem megint egy perc múlva.
– Nem – rebegi halványan.
– Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj?
– Nem – suttogja alig hallhatóan.
– Hát holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mert én téged nem szeretlek!
Az arcán nem látszott semmi változás. Én ám tudom, hogy ez a szó úgy szíven csapta őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája.
Eltámolyog.
Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos kék vászonkötényt a szeméhez.
Másnap nem jött el.
Egy fiúcskát elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazatért, a ruha zörgősre fagyott a testén.
Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi, és nézem eközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, már fehér a föld. A virágkórók bundába öltöztek. A háztetők fehér paplannal vannak betakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, mikor virágoznak.
Amióta beteg az a leányka, elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van?
Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal hírrel tért vissza, hogy a Rozika már nem tud szólni se.
Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az úton találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja fél vállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól.
– Hát kend most is részeg? – kérdem tőle.
Rám emeli zavaros két szemét és néz. De persze nem lát.
– Én, részeg, – mondja rozsdás hangon. – Inni ittam, de részeg nem vagyok!
– Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!
– Az se igaz, mer állok! – mondja a mutatóujját fölemelve.
– Nem tudja, hogy beteg a leánya?
– Azt is tudom! – mondja a fejével bután bólintva. – Majd meggyógyítja a jó Isten!
No ezzel nem lehet beszélni.
Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni.
A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott kék dunyhával van állig betakarva.
Hanyatt fekszik.
A két keze a dunyhán. A szeme bezárva.
Fekszik mozdulatlanul.
Az anyja ott sírdogál az ágyfejre borulva.
– Ébren van? – kérdezem halkan.
Az asszony bólint:
– Ébren.
A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém.
Én aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe.
– Rozika – mondom –, megösmersz, ugye?
Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.
– Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.
Istenem, a te szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!
– Látod, eljöttem – mondom tovább. – Ha én beteg leszek, eljössz-e te is? meglátogatod-e a tanítódat?
A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.
– A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika, te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.
Szomorú kék szeme könnyesen, boldogan nézett reám.
Az asszony kikísért a kapuig.
– Ne keseregjen – mondom neki. – Az Isten nem fogja elvenni.
– Egyetlen gyermekem – rebegi a szemét a kötényével törülve. – Az ember most is a kocsmában van.
– Már jön hazafelé. Nem lehetne valamit tenni, hogy ne igyék?
– Mindent megpróbáltam. Már szentelt vizet is itattam vele. Nem használt. Aztán lássa, mit gyújtok meg, ha meghal ez a kis teremtés? Elitta az ember a nyáron a szentölt gyertyát, mind a kettőt.
Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakter ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé.
Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyáját fogdosva, diktálta a szavakat.
Egyszer aztán megcsendül a lélekharang.
Imre hallgat.
Az iskolán mintha hűs szélfuvalom szállana át.
Mélységes csönd.
És minden gyerek elnyíló szemmel bámul fel énreám.
Bertolt Brecht: Szecsuáni jólélek
Mit használ a jóság
Sen-Te monológja
1
Mit használ a jóság
Ha a jókat azonnal agyonütik, vagy
agyonütik
Azokat, akikhez jók a jók?
Mit használ a szabadság
Ha a szabadoknak a nem szabadok alatt kell élniük?
Mit használ az ésszerűség
Ha egyedül az ésszerűtlenség szerzi meg az ételt, amire
mindenkinek szüksége van?
2
Ahelyett, hogy csak jók vagytok, fáradozzatok
olyan állapot létrehozásán, amely lehetővé teszi a jóságot, és
még jobb, ha:
Feleslegessé teszi!
Ahelyett, hogy csak szabadok vagytok, fáradozzatok
olyan állapot létrehozásán, amely mindenkit szabaddá tesz
A szabadságszeretet is
Feleslegessé teszi!
Ahelyett hogy csak ésszerűek vagytok, fáradozzatok
olyan állapot létrehozásán, amely az egyesek
ésszerűtlenségét
Rossz üzletté teszi!
(Fordította: Ungár Júlia)
Sebestyén Márta: Karácsony estéjén
Rainer Maria Rilke: Advent
Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora,
s néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűzhegye –
szelet fog – készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.
(Fordította: Fodor András)
Mikszáth Kálmán Falusi karácsony
(Csevegés)
Öregszik az ember, kezd rendes lenni.
Már évek óta jegyzem egy kis könyvecskébe a napi teendőimet előre. Ha aztán átszaladok egy-két lapot – az azért nem tesz semmit. Ne tessék rossz néven venni.
A mai napot nem ugrottam át.
Megnézem reggel, hát csak ennyi a teendőm mára.
Lacikának: lóvonatú vasutat venni.
Jancsikának: kerekes cocát.
A »Pesti Hírlap«-nak: karácsonyi tárcát írni.
Sokáig elcsavarogtam a játékkereskedésekben, míg végre egy kerekes lovat találtam, aminőt Jánoska parancsolt: »hogy a nyakán haja legyen, hogy a fején kantár legyen«.
Hát még a lóvonatú vasúttal mennyi dolgom volt: megvan-e rajta elől az ostornak való lyuk (mert azt a Lacika legfőképpen követeli), hát azok a szíjak felül, amikbe az utasok belefogóznak, amikor a kocsi túl van tömve, mert anélkül nem tökéletes a lóvonat.
Egy szóval a kis Jézuska helyett mászkáltam egész délelőtt. (Nagy szó, hogy én valakinek a dolgát végzem, ha nem választó.) Most reciprocitásból a kis Jézuska adhatna nekem témát a magam dolgához.
Elgondolkoztam születésén, életén, halálán és feltámadásán. Hátha találnék benne valami point-ot, amit még újságírói szem nem vett észre.
Lehetetlenség! Szegény Jézus! Mennyi rossz tárcát írtak már rólad az emberek a karácsonyi mellékletekre!
Nem, én sokkal jobb keresztény vagyok, nem csinálok rovásodra ízléstelen, émelygős történeteket.
Eleget szenvedtél már te a keresztfán!
Nem is való neked lejönni ide a városokba, ahol már a gyerekek sem hiszik el a te jelenlétedet (vének azok a lelkükben), itt igazán csak a kereskedők szeretnek (még ha zsidók is), akik jó vásárt csinálnak ezen a napon.
Hanem ott künn a falvakon vagy te szép. Aranyos köntöskéd tündöklő fényével beragyogja az alacsony falusi szobákat. Ott még hisznek benned… Oda már én is szívesen követlek a fantáziámmal!
Csikorog a hó a nagy patkós csizmák alatt. Lázas sürgésforgás van az egész faluban. Fák ünnepélyesen ütögetik össze a zúzmarás gallyaikat, a jégcsapok csillogó üde pompában lógnak le az ereszekről, az ablakok tele vannak rajzolva jégvirággal. Bent a kályhában vígan pattog a tűz, künn a konyhában kong a mozsár, amelyben a mákot törik, a szomszéd házból egy másik mozsár felel neki, sürög-forog az asszonynép, gyúrnak, dagasztanak, kenik a kalácsot tojássárgájával… Szerte a faluban minden kémény füstöl. Fehér tejszín felhő kavarog belőle. Éles rezgő hangon zúg az esti harang.
Ez az igazán szép. Mindenen meglátszik, hogy vendéget várnak.
A suhanc gyerek már hetek óta emlegeti:
– Édes szüle! Mikor lesz az a nap, ha majd úgy jóllakunk, hogy se állni, se járni, se feküdni nem fogunk tudni?
Ez az a nap. Kigyúlnak a csillagok az égen, az ablakok is megvilágosodnak. Egyszerre kihalt lesz az utca; síri csönd lepi el a tájat. Csak néha villan meg az ablak alatt, s szalad át sugarával a falon egy-egy elkésett embernek a lámpása.
Ott benn ül a család az asztalnál. Lámpafény ömlik el nyájasan a hófehér abroszon. A viháncoló, türelmetlen apróságokat, akiknek ma minden szabad, nehéz mesterség féken tartani az öregeknek.
Az anyjuk behozza a káposztás levest a kolbásszal, aztán a mákos gubót. Azután a túrós csíkot. Azután a mézes ostyát (mely hetek óta fenn függött fehér asztalkendőbe bekötve a mestergerendán, hogy az imposztorok föl ne érjék), azután a sertésaprólékot. Azután az almát, diót.
De már a diónál megmutatja az apjuk, hogy mit tud.
– Lassan, gyerekek! Ne kapkodjatok! A körmödre ütök, te Sári. Ami most jön, az nem bolondság. Nyúljatok be a szakajtóba, mindenitek vegyen ki egy diót. Te is, feleségem!
– Hát az mire való?
– Semmi se bizonyosabb annál. Amelyik olyan diót választott, hogy a magja egészséges, annak ugyan semmi baja sem lesz az idén. Olyan lesz, mint a halcsík. De ha a diója romlott vagy penészes, az nem lesz ment a nyavalyáktól. Azon szerint, amint egy gerezd vagy kettő rohadt el.
(Bolondság ehhez képest minden doktori tudomány.)
Hanem a diókról nem lehet sokáig értekezni – kérik már azokat erősen ott kívül. Fölzeng az ablak alatt az ének. Betlehemes fiúk kántálják a kis Jézuska születési történetét. Fújja tüdőszakadtából a három napkeleti király: Melchior, Gáspár, Baltazár.
S mihelyt királyok – mindjárt adó kell nekik. Szerencsére olcsók. Egy-két marok diót visz ki nekik Zsuzsi, s ezzel odább állnak.
Most aztán megindul a sok kérdezősködés a kicsinyek részéről. A szent legenda felkölti az érdeklődést. Hogy volt, mint volt?
– Hát igazán fölfeszítették a jó Jézust azok a csúf zsidók?
– Bizony fölfeszítették azt a keresztre.
A mosolygó gyermekarcok egyszerre megnyúlnak, homlokukon egy árnyék suhan át, ajkuk nyitva marad. (Mintha most lopózkodnék be szűz lelkükbe az a mag, amelyből húsz év múlva »antiszemita voks« lesz.)
Új bethlehemesek jönnek-mennek, egy-két csoportot be is szólítanak, hogy a gyerekek megnézzék a Jézust, a jászolyt, a teheneket, amelyeknek a párája melengette az »istengyermeket«. A szakajtó dió eközben persze egyre fogy. Már csak az alján csörög egy-kettő.
A későn jövőknek vesztett pöre vagyon… A diókkal fogy a vendégszeretet is.
Zsuzsi a vége felé nem győz már kiszaladgálni, hogy elkergesse őket.
– Ne csipogjatok itt! Kinek énekeltek? A mi gyerekeink már alszanak.
Aminthogy rendre elaludtak vagy az anyjuk, vagy az apjuk ölében. Édes szuszogásuk szelíden belevegyül a prücsök méla cirpelésébe.
Csak a nagyobbik fiú van még fent, aki az éjféli misére készül. Verebet is fogott, hogy majd a templomban szabadon eressze.
Ezer különös kérdésekkel zaklatja az öregeket.
– Rokona Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettő a gyerekeknek keresi a kedvét?
– Nemcsak a gyerekekre viselnek ők gondot, de a nagyokra is.
– Mért van az, édesapám, hogy a kastélyba az úri gyerekeknek többet visz a Mikulás, mint nekünk?
– Bizony nem tudom én, édes fiam.
– Meg kellene tőle kérdezni. (Ez a kópé már eszeli a szocializmust.)
– A csizma teszi, fiam. Az úri gyermeké finomabb.
– De a mienk nagyobb, abba több férne.
– Bolond vagy, kis cselédkém. Ne törd a fejedet ilyeneken.
De a tudákos Miska csak nem hagyja abba:
– Hát a király fia is kiteszi a csizmáját az ablakba?
– Ki bizony. Még talán maga a király is.
– Aztán mit tett abba az idén a Mikulás?
Erre már nem tud megfelelni az öreg, de még talán én se tudnék, csak találomra.
Vagy szurony volt, vagy olajág.
Heltai Jenő: Karácsony
A szeretet nagy ünnepén,
Amikor minden csupa fény,
Amikor minden csupa pompa
És csillogó a karácsonyfa,
Mikor az angyal szárnya lebben
És békesség van szívekben,
Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
Amikor gazdag és szegény örül,
A szeretet nagy ünnepén,
Mikor kiújul a remény,
Amikor testvér minden ember
És egy a másnak könnyes szemmel
Bocsátja meg sok vétkeit,
A dús a kolduson segít,
Mikor fehéren száll a béke árnya
Minden kunyhóra, minden palotára,
A szeretet nagy ünnepén,
Amikor annyi költemény
Hirdeti ékes mondatokban,
Hogy végre ismét karácsony van,
Mikor övéihez rohan
Mindenki meghatottan, boldogan,
Mikor mindenki egyetért,
Mindenki egyért, egy mindenkiért.
„Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az „Ó fényességes szép hajnal”, kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok: nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt. A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv.
Titokban vásároljátok szeretteiteknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljétek együtt a fény születését. És a sötétség mélypontján, december 24-én, amelyet „szentestének” neveztek, megrendezitek Jézus születésének mámorában azt a hallatlan és páratlan karácsonyi tűzijátékot, amelynek sziporkái New York-tól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül. De pár hét múlva ismét üstökön ragadjátok az ember, és azt mondjátok neki: Elég volt! Hamut hintetek a kijózanult fejekre és azt mondjátok: Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel! És igyekeztek meggyőzni a világot, hogy mindenkinek szenvednie kell.”
Kosztolányi Dezső
Karácsony napjával egy újabb ünnepi szakasz veszi kezdetét, a karácsonyi tizenketted, mely 12 napig, január 6-ig, vízkereszt napjáig tart. Ez a nap egyben a vizek megszentelésének és Jézus megkeresztelésének ünnepe is. Vannak országok (pl.: Spanyolország), ahol e napot a háromkirályok napjának nevezik, és nagyobb ünnep, mint maga a karácsony.
Karácsonyi mondóka
Karácsony első napja van,
köszönt és minden jót kíván
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony második napja van,
köszönt és minden jót kíván
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony harmadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony negyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony ötödik napja van,
köszönt és minden jót kíván
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony hatodik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony nyolcadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony kilencedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony tizedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony tizenegyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Karácsony tizenkettedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenkét ugra-bugra úr,
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. (-)
Angol népköltés, Tarbay Ede fordítása
Legutóbbi módosítás: 2019.12.22. @ 20:50 :: H.Pulai Éva
