Balogh Arthur : Vonatnéző

Nyomtatás

Fullasztó hőséggel árasztotta el a Földet az óriási Nap, s az emberemlékezet óta mélykék ég, vörös volt.
Hátát háza omladozó falához támasztotta. Mozdulatlan, hunyorgó szemekkel — egy ideje rosszabbul látott, mint fiatal korában —, nézte a semmiből jövő síneket eltűnni az ismeretlenben.
Évek óta nézte a vonatokat. Így ülve, mint most, háta a falnak támasztva hallgatta a sínek énekét, mikor egy vonat közeledett. Az erősödő ének acél- és energiaorkánná változott.
Jól tudta, hogy nagyvárosból jött a vonat — számára ismeretlen —, de nem tudta hová ment. Eltűnt a kanyarban, és utána minden elcsendesedett.
Két vonat között ismeretlen, távoli tájakról ábrándozott. Honnan jött, hová ment, és az állomások, ahol megtorpant néhány percre. Vágtató képzelete látta az embereket szaladni dolgaik után.
Háta mögött a ház is élt. Egy pólyás sírt az egyik szobában, és gyerekek játszottak körülötte a bokrok között. A szomszédból lágy zene szólt, a fülledt melegtől és ezektől az ismert hangoktól feje álmosan bólogatott. Ezek az örökös délutánok, amit csak néhány robogó vonat zavart, volt az élete. Időnként egy űrhajó félelmetes távoli morajától megremegett a levegő és a ház ablakai, de soha nem látott egy űrhajót sem leszállni.
Egy reggel a sínek között ment, és meglepődött, hogy nem jött több vonat. Előbb a föld remegett, majd a levegő, és életében először látta a megszámlálhatatlan űrhajót! Irtózatos erőfeszítéssel szálltak fel nyugat felé, és a szél olyan erősen fújt, hogy borzongva feküdt a sínek közé.
Majd a csend visszajött. Újra nézte a síneket, de nem jött több vonat. Mögötte a ház is elnémult. Senki nem lakott benne. A csecsemő nem sírt, és a lágy zene sem szólt, és nem játszottak a gyermekek a napégette bokrok között.
Csak most értette meg, hogy elfelejtették. Elmentek mielőtt a Nap felfújta magát, és az égő vörösség mindent elönt. Tudta, hogy egyedül maradt, és szomjas volt. Nem jött többé a vonat… A Nap… A szomjúság. Nehézkesen felállt, és a Föld utolsó kutyája eltűnt házában.