Úgy emlékszem gyermekkoromból
a templomi áhítatra, hogy a kötelező
vasárnapokon hajnalban elkezdődött
nálunk az: Anyúúú, én ma biztos nem
megyek! – s nem beszélve télről, még
a legnagyobb nyári hőségben is fáztam
ott, hihetetlen, hogy senki nem érti meg!
– Na, jó, de akkor csak ma, a jövő héten
már nem! Ne fésülj sokáig – úgysem
engedem! Azt a cipőt fel nem veszem,
és nem megyek be a sekrestyébe sem!
és…
aztán eltelik vagy harminc év, már senki
sem zavar, s bár nem kötöm vasárnaphoz,
az élményt mégis engedem. Engedem, mint
tegnap is, azt sem tudni, miért vagyok ott, s
ha ott vagyok is, nem érteni mire gondolok.
Talán csak megköszönöm, hogy nem bánthat
hideg, és nem szeretnék ártani már tényleg
senkinek. Elsajnálgatom magamban minden
bűnömet, míg végül aztán minduntalan rá
nem döbbenek, hogy csak azért nem fázom,
mert Jézus adta rám a nagykabátom!
