Azt mondják, amikor az ember álmából
felébred, valaki más álmának éppen része
lesz, és én folyton felriadni szeretnék az
éjben, hogy a tiédben legyek.
Fontosabbnak gondolom, hogy én menjek
tehozzád, nálam már úgyis itt az otthonod
– milyen szépen szelídültél titkommá mióta
folyton csak rád gondolok.
Ha kérdeznék, ki vagy, mosollyal zárnálak
magamba, de hazudnék is, ha kell, hogy
óvjalak. Rám annyi bélyeget rajzolt a sors
– hogy megmaradj nekem, most az kell;
megtagadjalak!
Bevallom, néha azt hiszem, nem is vagy
emberi, hiszen fehér falakhoz szólsz csak,
hogyha szólsz. Mást ezért bolondnak
gondolok, most meg pont beléd bolondulok.
Kivételes vagy. Nem is személy, inkább csak
érzés, szívemben lapulsz, s percenként szólítlak
magamhoz egész álló nap, míg bealkonyul.
Aztán csak az éjszakákat várom – a bűvös
ébredéseket, hogy minél tovább ébren
maradva álmodban legyek.
A legnagyobb, de legtisztább bűnöm épp te
lettél – szelíd galamb a búzatáblák hömpölygő
szőke tengere felett. Valahányszor elmerengek
létezéseden, tisztaságodban reménykedek.
Egyszerre szégyenülök meg és örvendezem
saját képzelgéseimtől, mert utamba véletlen
még senkit sem hozott, s most mindennél
jobban azt szeretném, ha Isten döntené el;
Szabad-e örülnöm annak, akitől legalább
negyvennapnyi járásra vagyok.
