Amit most mesélek nektek, az nagyon régen történt. Valójában már mindenki elfelejtette, és senki sem emlékszik rá.
Volt egyszer egy szép rózsabokor az erdő szélén, messze minden lakott helytől. Ember arrafelé sohasem járt, vagy csak nagyon ritkán. Csak a közeli fákon lakó madarak tudtak róla.
Minden tavasszal tűzvörös virágai nyíltak a rózsabokornak. Olyan szépek voltak, hogy még a napsugarak is megálltak egy pillanatra, hogy megcsodálják a szépségüket.
– Milyen szép rózsák! Milyen kellemes az illatuk! – mondogatták, miután kigyönyörködték magukat a virágokban.
Így ment ez hosszú éveken keresztül, amikor egy vándor érkezett. Megállt, hogy pihenjen egy kicsit a fárasztó gyaloglás után. Leült egy tuskóra, és álmodozva nézte a tájat. Váratlanul a szeme a rózsabokorra vetődött. A vándor szíve nagyot dobbant, amikor a tűzvörös rózsa a látóterébe került.
Mintha egy láthatatlan mágnes húzta volna a virág felé. Felpattant, és egyenesen a rózsabokorhoz lépett.
Először csak nézegette, csodálta a gyönyörű rózsákat, majd egy szálat leszakított róla. Ekkor valami különös bizsergést érzett a testében. Igazából nem tudta megmagyarázni, mi lehet ez? Egy idő után ez az érzés elmúlt, és minden a régi volt.
A rózsaszálat a tarisznyájába tette. Lehet, hogy kár volt leszakítani. Jobb lett volna otthagyni a rózsabokron. A tarisznyájában elszárad, s oda a szépsége. Csak egy szúrós gaz lesz belőle, ha elfelejtkezik róla.
Rövid pihenő után a vándor folytatta az útját.
Már késő este volt, amikor egy városba ért. Elindult, hogy szállást keressen magának. Kopott, poros gúnyája miatt, minden háztól elkergették. Sehol sem fogadták be, nem adtak neki éjjelre szállást.
– Nem adunk szállást, akármilyen jöttment vándornak. Ki tudja, miféle ember vagy? Lehetsz te tolvaj vagy haramia is – mondogatták az emberek, és becsukták előtte az ajtót.
Már úgy nézett ki, hogy az út menti árok lesz az ágya, és a csillagos ég a takarója.
Szomorúan baktatott az utcán. Semmi reményt nem látott, hogy éjszakára szállást találjon valamelyik házban.
Váratlanul furcsa hangot hallott. Nem tudta, honnét jön a hang. Nézett jobbra, nézett balra, de még a háta mögé is. Kereste a hang forrását.
– Menj a város legszélső házához, és ott kopogtass az ajtón! – mondta a hang.
Ez többször megismétlődött. Végül már azt hitte, hogy a fáradság elvette az eszét, vagy az ördögök akarják megtréfálni.
Ennek ellenére elindult a város legszélső háza felé, ami egy rozoga viskó volt.
Még így az éj sötétjében félelmet is keltett a kinézete.
A vándor meg is torpant, amikor odaért. Legszívesebben visszafordult volna, de a furcsa hang tovább bíztatta:
– Kopogj be! Itt lesz éjjelre szállásod.
Még mindig nem tudta, ki szólongatja, biztatja. Pedig, ha jobban körülnézett volna, hamar kitalálja, hogy a tarisznyájába tett rózsaszál beszél hozzá. Ő volt a segítségére, mint egy láthatatlan útitárs.
A vándor engedelmeskedett. Minden vágya az volt, hogy lehajthassa a fejét. Félve bekopogott, attól tartva, hogy innét is elkergetik.
Bár ne tette volna. Ez a ház a zsiványok tanyája volt. Amint meghallották a kopogást, mindjárt rárontottak a vándorra.
– Mit akarsz itt? – kérdezték mérgesen. – Ha nem tudnád, mi vagyunk a félelmetes zsiványok, és mindenkit megölünk, kinek nincs jó oka, hogy bekopogott a házunkba.
Nagyon megijedt a vándor. Szinte remegett a félelemtől. A tarisznyájában a rózsaszál megszólalt újból:
– Mondd azt, hogy te is be akarsz állni közéjük. Minden vágyad, hogy zsivány legyél.
Dehogy akart a vándor zsivány lenni. Egész életében becsületes ember volt, még akkor is, ha a lábát koptatta az út porában.
Mégis, hogy az életét védje, hallgatott a rózsaszálra.
– Zsivány urak, be szeretnék állni közétek. Vegyetek be zsiványnak!
A zsiványok kapitánya végigmérte a vándort. Úgyis kevesen vannak, jól jön egy segítség, ha hamarosan ki akarják fosztani a város közelében lévő kastélyt. A vándor erős, nagy férfi volt. Az Isten is zsiványnak teremtette.
– Rendben – mondta a zsiványok kapitánya – beveszünk s csapatba. De nagyon vigyázz, ha elárulsz bennünket, a fejedet vesszük. Kezünk mindenhová elér, előlünk nincs menekvés. Holnap kipróbáljuk a bátorságodat.
A vándornak nem nagyon tetszett, amit művelt. Átkozta is magát, amiért ilyen ostobaságot tett, és beállt zsiványnak. Ennél még a halál is jobb lett volna. Legszívesebben mérgében a rózsaszálat is elhajította volna jó messzire, hogy soha többé ne találja meg.
Igaz éjjelre kapott szállása, nem kellett a csillagokkal takaródzni.
A zsiványok a kemence tetején jelölték ki számára a fekhelyet. A többiek összevissza feküdtek a házban.
Még mielőtt a zsiványok kapitánya elfújta volna a gyertyát, a vándor még egyszer végignézett a díszes társaságon. Jól megfigyelte, ki hol heveredett le. Főleg a kapitány fekhelyét jegyezte meg.
Amikor a zsiványok elcsendesedtek, a rózsaszál halkan súgta a vándornak:
– Itt az alkalom! A szoba sarkában a kemence mellett van egy hosszú és vastag kötél. Vedd a kezedbe, és ügyesen kötözd meg a zsiványokat! A kapitányukkal kezd, mert ő a legbátrabb és a legerősebb! Vigyázz, ha elvéted, és felébrednek a zsiványok, búcsút mondhatsz az életednek! Karóba húznak, ha kiszabadulnak. Nosza, indulj, és ügyes légy!
A vándor eleinte egy kicsit tétovázott. Félt, hogy nem sikerül, és akkor egy karó végén fog díszelegni, mint egy cserebogár.
Óvatosan lemászott a kemence tetejéről, megkereste a kötelet, és nekilátott megkötözni a zsiványokat. Úgy tette, ahogy a rózsaszál javasolta.
Szerencsére jól megjegyezte, hol fekszik a zsiványok kapitánya, és vele kezdte szép sorjában. Olyan ügyesen csinálta, hogy csak az utolsó zsivány ébredt fel, de ő is csak akkor, amikor a vándor a kötél végét csomózta a nyakára.
Hiába kiabált, ordítozott, lármázta fel a társait, azok már nem tudtak segíteni neki. Hiszen mindegyiket összekötötte a legény, hogy még moccanni sem tudtak.
Eleinte fenyegetődztek, meg akarták rémiszteni a vándort, hogy megölik, ha nem vágja el a kötelüket. Aztán később belátták, nem szabadulhatnak egykönnyen. Ekkor a zsiványok kapitánya ígérgetni kezdett, hogy a helyettese lehet, ha elengedi. Végül már fogadkozott a többi zsivánnyal, megígérték, hogy jó útra térnek, mint igaz keresztényekhez illik, s talán még remetének is állnak, segítik az embertársaikat, többé senkit sem rabolnak ki.
A zsiványok kapitánya oly meggyőzően beszélt, hogy a vándor már majdnem hajlott megoldani a kötelet. Ha nincs a rózsaszál a tarisznyájában, talán meg is tette volna.
– Nehogy hallgass az ígéretükre! – könyörgött neki a rózsaszál. – Amint elereszted őket, mindjárt az életedre törnek.
– Mit tegyek velük? – kérdezte a vándor.
– Reggel, amint pirkad, menj el a zsandárokért, és a többit majd meglátod. Most pedig feküdj vissza a kemence tetejére, és pihend ki magadat!
A vándor nem tehetett mást, visszafeküdt, és aludt pirkadatig. Még álmodott is, ami olyan szép volt, hogy nem tudta elfelejteni.
Egy hatalmas rózsaligetben járt, ahol szebbnél szebb tündérlányok sétáltak. Volt közöttük egy csodálatosan szép, amelynek a szépsége mindegyikét felülmúlta. Ez a gyönyörű teremtés lassan közeledett feléje. Már majdnem elérte, amikor a szomszéd kakasa kukorékolni kezdett, és a vándor felébredt.
Eljött a pirkadat, és indult a zsandárokért. A zsiványok sírva könyörögtek, hogy engedje szabadon, ne adja zsandárok kezére őket. Ha visszaadja a szabadságukat, akkor annyi aranyat adnak, amennyit csak akar. Megtöltheti a tarisznyáját és gazdag ember lehet. Nem kell többé vándorolnia, vehet magának egy szép házat állatokkal, és a környék legtehetősebb gazdájává válhat, akire a szomszédok azt mondják, van mit a tejbe aprítania.
Ezen már a vándor is elgondolkodott. Ezt látván a zsiványok kapitánya ravaszkásan mondta:
– Nézz csak bele a tarisznyádba, mennyi arany férhetne bele, de még a zsebeidet is megtöltenénk drágakővel.
A vándor kinyitotta a tarisznyája száját, és belenézett. Valóban jó, nagy hely volt benne. Majdnem üres volt, csupán a rózsaszál árválkodott az alján egymagában.
Csábító volt az ajánlat. A sok arany megrészegítette a vándort. Ha gazdag lesz, megoldódik minden gondja, az emberek megsüvegelik, ha végigmegy az utcán. Miért ne engedne a csábításnak, hátha a zsiványok kapitánya állja a szavát.
– Cselekedj, úgy ahogy jónak látod – mondta nagyon sóhajtva a rózsaszál. – Én megmondtam, mi a teendőd. Jobban nem tudok segíteni. Mindenki a maga szerencséjének vagy szerencsétlenségének a kovácsa.
Ezzel a rózsaszál elhallgatott. Többé a tarisznyából nem hallatszott a szava.
A vándor becsukta a tarisznya száját, és elindult megoldani a kötelet a zsiványokon.
Éjjel annyira összegubózta a kötelet, hogy nem találta a végét.
– A csizmám szárában van a késem – mondta a zsiványok kapitánya. – Húzd ki, és vágd el vele a kötelet!
A vándor nyúlt a kés felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
– Nem kell az aranyatok. Nekem többet ér a becsület és a tisztesség. Inkább legyek szegény, mint az összerabolt aranyakból gazdagodjak meg. Tán minden aranytallérhoz valakinek a vére tapad.
Nemhogy kioldotta a kötelet, hanem még jobban megszorította. A zsiványok még csak moccanni sem bírtak. Ott feküdtek sorban, ahová este lefeküdtek.
A vándor rájuk zárta az ajtót, majd elment a zsandárokért, akik jöttek is nyomban, hogy méltó helyre vigyék a zsiványokat.
Nagy volt az öröm a városban. Mindenki félt, rettegett a zsiványoktól. A vándor is miattuk nem kapott éjszakai szállást a házaknál. Ezért küldték el minden háztól
Ezután az emberek még a rongyos gúnyája ellenére is megsüvegelték, nem kellett hozzá dúsgazdagnak lennie. Mindenki a kezét szorongatta, amiért megmentette a várost a zsiványoktól.
Ez annyira jólesett neki, hogy legszívesebben a városban maradt volna. De miért maradjon itt, ha semmi sem köti ide?
Tovább folytatta a vándorlást, azt remélve, hogy egyszer majd csak valahol otthonra lel.
Már majdnem kiért a városból, amikor a rózsaszál megszólalt:
– Kérlek, vegyél ki! Itt sötét van, és alig kapok levegőt. Ezenkívül szomjazom is.
A vándor egészen megfeledkezett a rózsaszálról.
Kinyitotta a tarisznya száját, és akkor megrémülve látta, hogy a rózsaszál már majdnem elszáradt. A színei megfakultak, levelei egymás után kezdtek lehullani. Siralmas volt a látványa. Más ilyenkor elhajítaná, és újat keresne magának.
A vándor is ezt gondolta először, de valamiért másképpen cselekedett.
Gyorsan keresett egy kutat, és meglocsolta a haldokló rózsaszálat.
A virág egy nagyot sóhajtott, s már úgy tűnt későn érkezett a víz. Az utolsó levél is lehullt a száráról, és a rózsaszál feje lekonyult.
– Ó, te szépséges rózsaszál, ne halj meg! Vezess továbbra is az utamon! – kérlelte a vándor, és a hervadó virágot az inge alá, a szíve fölé helyezte.
Abban a pillanatban csoda történt. A rózsaszálból egy gyönyörű lány lett.
A vándor azt hitte, hogy álmodik. A lány csak egy álomkép, és amikor hozzáér, minden szertefoszlik.
Félve nyúlt a lány felé, hogy óvatosan megérintse. Amint az ujja hegye elérte a lányt, az rámosolyodott és mondta:
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem! Rózsaszálba voltam zárva, és csak úgy menekülhettem meg, ha egy ember leszakít, és bebizonyítja, hogy becsületes és nemes lelkületű. Mindig a józan eszére hallgat. Szemét nem vakítja el az arany csillogása. Hála Isten, te egy ilyen ember vagy, és te vagy az én megmentőm.
A vándor még akkor sem akarta elhinni, hogy ez nem álom. Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire rájött, hogy mindez valóság.
Amint a rózsaszál átváltozott lánnyá, a hátuk mögött felhangzott a városlakók hangja, amint szaladtak utánuk kérlelve, hogy ne menjen el.
– Ne menj el, kérünk! Megmentettél bennünket a zsiványoktól, akik nap, mint nap sanyargatták életünket. Ilyen bátor emberre van szükségünk, mint te vagy. Ha velünk maradsz, építünk számodra és kedvesednek házat, ellátunk minden jóval, amit csak kívántok.
A vándor a lányra nézett, aki biztatóan mosolygott, mintha csak azt üzente volna a mosolya: „Maradjunk itt ebben a szép városban, ahol jó emberek élnek!”
Nem kellett sokáig kérlelni a vándort. Eleget koptatta ő már a poros utakat. Különben is itt az ideje, hogy megnősüljön, asszonyt találjon magának. Lám, itt ez a szépséges lány, aki olyan gyönyörű, mint egy rózsaszál.
– Maradunk – mondta határozottan és a lányba karolva visszamentek a városba.
Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy majdnem az ég is leszakadt. Aki csak élt és mozgott a városban, az mind hivatalos volt, az annyit ehetett és ihatott, amennyi csak belefért.
Én is ott voltam, és három éjjel, három nap mulattam. Amikor elfáradtam, hazamentem és papírra vetettem ezt a nem mindennapi mesét.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2020.01.06. @ 20:38 :: Bereczki Gizella - Libra
