A JÓREMÉNY patika szemben állt Gáll órás emeletes házával a Főutcán. Akkoriban az Echerolles kastélytól eltekintve ez volt az egyetlen többszintes lakóépület a faluban. Ide kívánkozik, hogy a Gáll órásék egy egész famíliát képviseltek a környéken, és a közeli településeken. A hasonló zsánerű, „Vigyik-vára”-stílusú építményekről bizonyosan lehetett tudni, azokban órások űzik mesterségüket. Igen, ők a Gáll testvérek voltak.
A Gáll féle „meseházzal” szomszéd volt a Kiss família tekintélyt parancsoló gazdasági- és lakóépületekkel büszkélkedő saroktelke, amelyen később szövetkezet, NÁDAS/NYLON névre hallgató kocsma üzemelt.
Kissék házát elfoglalták a mindenkori megszállók a Nagy utcán, ezért egy darabig nálunk, a Hajnal utcán húzták meg magukat a “kisházban”, a padlásfeljáró alatti sarokban. Ekkoriban az emberek tényleg jók, segítőkészek voltak egymással.
Történetünk idején azonban Kissék már birtokolhatták az ingatlant, de legalábbis egy részét, és a háborút közvetlenül követő, zavaros időkben – több ízben is –, mi, gyerekek ott játszottunk hatalmas udvarukon, ahol mezőgazdasági gépek is aludták a világégés-előtti, szorgos álmaikat.
Az egyik leányuk, Irénke egy osztályba járt a nővéremmel.
A gyereksereg legidősebb tagja, Kálmán, át-átruccant a SZÉPREMÉNY patikába, és zöld tasakokban csokipasztilláknak tűnő, gombnagyságú tablettákat hozott.
Ezt a sihedert Szél-Kálmánnak becézte környezete, habókos természete miatt. Tanúsíthatom, nem volt ragadványnévnek semmi köze a politikához. Azt meg egyenesen vallom, Kálmánnak nagyon jó szíve volt. Mindünknek adott a csokibevonatú pasztillákból, bőven.
Ha elfogyott a készlet, Kálmán szaladt az utca másik oldalára, bebújt a patika ajtajának törött üvegén keresztül, felmarkolt egy csomó tasakot – amiket az állandó kereslet miatt –, biztos helyre rejtett a konkurencia elől, és önzetlenül, számolatlanul osztotta azok tartalmát a csokira éhes szájakba.
*
Elképedve olvasom a „durmol-darmol” szlogennel egykor reklámozott pasztilla kései utódjának betegtájékoztatóját, a sokat ígérő, a komoly és eredményes múltra (1925) apelláló hirdetés hallatán, micsoda „életveszélynek” voltunk anno kitéve: kiszáradás, a székrekedés rosszabbodása, káliumvesztés, bélvérzés.
Mindenkit megnyugtatok, a “dr.” Szél-Kálmán féle kúra akkoriban csupán a rövid távú sprintek csúcsidejét javította meg, ami a lakás és a pottyantó között volt kitűzve. Mindannyian életben maradtunk, és aki már nincs köztünk, az sem élt a pasztillának betudhatóan rövidebb életet.
Fontos különbség: ezerkilencszáznegyvennégy-negyvenötben a dózist „dr.” Szél-Kálmán állapította meg, ezért a szer nem hat-tizenkét óra múlva vezetett biztos eredményre.
Legutóbbi módosítás: 2020.01.16. @ 13:51 :: H.Pulai Éva
