Január 15.
Reggel öt óta hullt a hó. Az északi szél úgy tolta a kövér, fekete felhőket, mint egy puli a csordát.
A terasz ajtót kinyitva látta, hogy minden fehér volt. Tíz centis hó takarta a kertet. Annyira esett, hogy nem látta az út menti fákat sem.
Ébredéskor – szokása szerint – bekapcsolta az ágy mellett a rádiót, hogy a híreket és az időjárás jelentést hallja. Megállás nélkül havazott az egész országban. Északtól délig, ami szokatlan volt. De másutt is, egész Európában. Észak-Európában ez normális volt, de itt? És az utolsó, kilencórás hírek szerint a felhők mentek délnek, az Ibériai-félsziget felé.
Az idős hölgy – a felesége –, felhúzta a villanyredőnyt. Egy teherautó sót hintett az úton a ház előtt, mert a hó lassította a forgalmat.
– Kevés a kenyér, hozni kellene – jegyezte meg az asszony reggeli készítés közben. – Elkísérlek, ha akarod. Régen nem sétáltunk a hóban – mosolygott.
– Nem gondolod komolyan – volt az öregúr válasza, miközben letette csészéjét.
Valóban nem volt messze a pékség. Alig hat házzal távolabb. De elmenetel előtt lapátolni kellett a havat az ajtó előtt. A hideg és a szél ellenére izzadt, mikor végzett a terasz tisztításával, és néhány percre a konyhában megpihent egy csésze kávé mellett.
– Ne menj, mert kifáradtál! Van kenyerünk holnapig. – Egy törölközővel szárította férje verejtékes homlokát.
Kicsi, vékony asszony volt, megőrizve régi szépségének visszfényét, nem úgy, mint a férje, akit az évek járása elnehezített. A karcsú fiatalember megvastagodott hasban.
Az asszony szerette a haját, de most az idő okozta kárt, a kopaszodást nem tudta rejteni a hosszúra nőtt haj.
– Nem vagyok fáradt, kicsim – és útra készült, sapkáját a fülére húzva.
Szűzies volt a hó a ház körül. Lelket sem látott. Az utca néhány háza lakatlan volt télen, csak nyáron éltek nyaralók bennük. A harmadikban lakott egy család a függönyök mögé rejtőzve, de nem látott életjelt. Az élet egyetlen jele a kémény vékony füstje volt.
A hát mögüli szélrohamok ellenére nehezen járt a hóban. A sűrű pelyhektől az utat alig látta. Egy meztelen fa alatt megállt, mikor egy teherautó bömbölését hallotta. Világító reflektorokkal lépésben haladt. Félelemmel töltötte el a kísérteties gép, mielőtt eltűnt a fehér semmiben.
Még nehezebb volt a visszaút. A pékség melege megnyugtatta, de most lábujjai és arca fázott a maszkként orrát takaró sál ellenére. Nehezére esett a szél ellen haladni.
Két kenyér a szatyorban, és a szatyor füleit szorongatva fájtak az ujjai. Cipői a hóba süppedtek és úgy érezte, hogy lúdtollal töltött pehelydunyhán jár. Háza körvonala a hóviharban a boldogság kikötőjének tűnt.
A teraszon egyhelyben toporogva és vállait veregetve tisztította magát.
Felesége nyugtalanul leste visszatértét.
– Itt vagyok, látod, a kenyérrel – és borzongva próbált mosolyogni.
Január 16.
Másnap reggel félméteres hó zárta a ház két ajtaját. Előző este hihetetlen képeket láttak a televízió képernyőjén. Az oroszoknál és Kínában katonák próbáltak utakat és vasútvonalat tisztítani, hogy biztosítsák a lakosság ellátását. Náluk is a katonaság segített mindenütt, de láthatóan nem nagy sikerrel, mert a másodrendű út a ház előtt járhatatlan és néptelen volt.
Megállás nélkül szakadt a hó, és a meteorológia továbbra is nagyon rossz időt jósolt, megpróbálva tudományos magyarázatokat adni.
Az asszony megtiltotta, hogy ismét a pékhez menjen ebben az időben.
– Nincs kenyérre szükség, majd beosztjuk, és kétszersültünk is van – magyarázta.
Az öregúr testessége ellenére kimászott az egyik ablakon, hogy ellapátolja a havat a hátsó ajtó elől. Mikor végzett, győzelmes mosollyal lépett be a küszöbön. Felesége jó meleg lábvízzel és forralt borral várta, hogy felmelegedjen.
Elzárta őket a hó a külvilágtól. Próbáltak telefonálni rokonnak és barátoknak, de süket volt a hallgató.
– A hó súlya alatt biztosan elszakadtak a kábelek, – motyogta az asszonyhoz fordulva, – így meglehet, hogy… – tétovázva nézte az ablakot, ahol egy reménytelen szürkeség nézett a szobába.
– Mire gondolsz, ne félj megmondani – bátorította felesége.
– Meglehet, hogy villany sem lesz, megszakadnak a légvezetékek is a hó súlya alatt.
– Gondolom, hogy igazad van – volt a válasz, és a szobából kitotyogott a kamrába. Egy doboz gyufával és fél tucat gyertyával jött vissza. Távolléte alatt az öregúr egy fiókban kotorászott, ahol régóta elfelejtett ezerféle haszontalanságot rejtegetett, mint használt ceruzacsonkokat, spárgadarabokat, megsárgult levélpapírt néhány kiszáradt golyóstoll szomszédságában. Ebben a lomtárban talált két működőképes zseblámpát.
Az ebédlőasztal előtt, helyükön ülve egymást nézték.
– És a fűtés? – Feleségét már régóta kínozta a kérdés, mert a központi fűtésük villannyal működött.
– Van egy kis petróleumkályhánk.
Rajta volt a sor keresgélni a kamrában, ahol megtalálta eredeti dobozában a kicsi fűtőtestet.
Üres volt a tartály, és nem volt petróleum a házban. A közeli benzinkútnál, ahol kocsiját tankolta, volt petróleum is, de a járhatatlan úton nagy volt a távolság, egy kilométer.
Üres kézzel jött vissza és leült szótlanul.
– Nem találtad?
– Üzemanyag nélkül hasznavehetetlen. De ne félj – próbálta nyugtatni saját nyugtalansága ellenére.
Délután ötkor leszállt az éj és felgyújtotta a lámpát. Szerencsére a konyha tűzhely gázzal működött és két palack gáz volt tartalékban.
– Gondolni kell a vízre is!
Felesége újra a konyhába csoszogott, és néhány üres borosüveget vízzel töltött. Az öregúr elgondolkozva tartotta kezében a távirányítót.
– Van elég hó, ha felmelegítjük, lesz ivóvizünk – és bekapcsolta a televíziót, de a képernyőn is havazott.
– Ez sem működik.
– Az adónak is problémája van – mondta, hogy mondjon valamit és felbátorítsa az asszonyt.
– De a rádió működik még – és felesége a hálóban kereste a tranzisztort.
Zenével tarkított hírek jöttek az űrből. Több ezer teherautó állt mozdulatlanul az utakon, és a nagyvárosokban az élelmiszer boltokat ostromolta a lakosság. Egyes országokban a rendőrség a tömegre lőtt. Az utolsó időjárás-jelentés szerint hóvihar érkezett Mexikóba, és hó borította Észak-Afrikát és a Piramisokat.
Rossz hírek voltak. Amíg hallgatta, az asszony jó, fokhagymalevest készített. Illata elárasztotta a házat, mert nem volt szellőztetés, de kivételesen egyikük sem panaszkodott. Úgy érezték, hogy a közelmúltban vannak, mikor még ajtót-ablakot nyithattak szellőztetni. Boldog, biztonságosnak tűnő múlt, ahol minden a helyén volt, és életük megszokott mederben folyt egy előre látható, nyugodt jövő felé.
A szpíker monoton hangja, a konyhából áradó illatok, és a szoba kellemes melege elálmosította a fotelében kényelmesen elnyúló öregurat. Szemei zárultak és álla a mellére esett, mikor a lámpa kihunyt.
A ház koromsötétjében riadt fel, ahol a megvakult ablakokon semmi fény nem szivárgott át. Lázasan keresgélte az asztalra tett zseblámpát, mikor az asszony egy gyertyával bejött. A kis láng tánca mozgatta árnyát a falon. Az asztal közepére, a hamutartóba tette a gyertyát.
– Ma este gyertyafénynél vacsorázunk – mondta vidáman, de hangja nem volt meggyőző. – Oltsd el a lámpát, az elemmel spórolni kell.
A konyhában is égett egy gyertya, de fénye elégtelen volt felvidítani az éjt.
A rádióból szólt a hírekkel megszakított zene, de nem volt semmi újság a havazáson kívül. S mikor az öregasszony a levest az asztalra tette, az adás egy szó közepén hirtelen félbeszakadt.
– Nincs több villany sehol – motyogta férje, és tekintetük összeforrt a mozdulatlan gyertyafény fölött.
Január 17.
A villany eltűnése után még kellemes volt az első éjszaka. Lassan hűlt le a víz a csövekben, és reggel kellemes langyban ébredtek fel. Különösen a világítást hiányolták. Mozdulatlan villanyredőnyök takarták az ablakokat, csak a konyha ablakain át derengett a sápadt nappali fény s így láthatták, hogy megállás nélkül havazott. Több mint egy méter hó halmozódott a falak körül.
A ház foglyai voltak.
A hűtőben maradt kevés élelem lassan felmelegedett, de kint sarki hideg volt, így az egyik konyhaablakot kinyitva mindent a hóba raktak.
Az öregúr sikertelenül keresgélt egy állomást a rádióban. Csak fütyülés és recsegés jött az űrből.
Rádió és televízió nélkül lassan teltek az órák. Olvasni nem volt elég világosság, így csak várakozni tudtak.
Az asszony a konyhában ügyeskedett tésztát főzve, de este a nappali szürkeség eltűnése után ő is tétlenségre volt ítélve.
A lehűlt szobában a nyomorult gyertya fényében cigarettafüstként látták leheletüket.
– Hideg van! – Felesége vastag pulóvert adott neki és egy sálba burkolódzott. Éjjel a pehelydunyha melegében hallgatták a lehűlő csövek zaját.
Január 18.
Egy jégbarlangban ébredtek fel. A zseblámpa fénye visszaverődött a falakat takaró jégpárán.
– Hideg van, kicsim, ne mozdulj az ágyból. – Szerencse volt, hogy nem kellett öltözködni, mert nem vetkőztek le előző este, gondolta, és meggyújtotta a gyertyát az éjjeliszekrényen.
– Egy kis meleg – motyogta magának feleségét nézve, Szemei feketének tűntek a gyertya fényében.
A konyhában még hidegebb volt, és jégvirágok borították az ablakokat. Vizet akart melegíteni a gázon, de nem gyullad meg és semmi nem sziszegett a csőből. Botorkálva a hálóba visszatért és az ágy szélére ült.
– Ne mozdulj, kicsim. – Remegő hangjától az asszony felriadt.
– Mi van?
– Nincs gáz – volt a válasz. – Megfagyott. Gondolom, hogy nem havazik, mert nagyon hideg van. A konyhai hőmérő mínusz 15 fokot mutat!
– Gyere mellém az ágyba!
– Igen, nagyon hideg van. – Teste és hangja remegett.
Együtt voltak, mint mindég. Ruháin magával hozta a hideget. Dermedt lábait próbálta melegíteni az asszony.
– Emlékszel? Mindig én melegítettem fel lábaid – suttogta a félhomályban.
– Igen, igen. – Karjaiban szorongatta az asszonyt, visszatartva lélegzetét, hogy ne remegjen.
– És te, emlékszel még, mikor a tóparton először találkoztunk? – A távoli emléktől a jelent elfelejtette, a szobát, a házat, az egész világot elborító jeget.
Együtt álmodták emlékeiket. Felejthetetlen elfelejtett pillanatokat, egy végleg eltűnt múltat.
Nem fáztak már. A hideget nem érezték. A táncoló gyertyafény a bútorokat életre keltette, de ők nem láttak semmit.
– Érzed, hogy milyen meleg van – mormolta az asszonyt ölelve, aki nem remegett.
– Igen, meleg van… meleg… meleg… s így aludtak el boldogan.
x
