Néha sikerül beleveszekedni az éjszakába,
az meg fogja a mosolyunk és magával rántja.
Így fekszünk egymás mellett egy darabig,
a szavak mögött a néma fájdalom lakik.
Te fehéren-feketén szereted…
hiába igyekszem én árnyalni, szürkébe hajlítani az éleket.
De tudom, békét kötünk,
itt két igazságnak is akad majd helye,
hisz mindenünk megvan, neked én, nekem te,
és ha néha sértetten kuporgunk is két végében az ágynak,
reggel úgy ébredünk, hogy karjaink egymásba zárnak.
Legutóbbi módosítás: 2020.01.13. @ 20:12 :: Nagy Horváth Ilona