Ma hangtalan, s oly pillekönnyen
peregnek énreám a csendnek szirmai.
Mióta elmentél, halványabb lett a Holdnak fénye is,
s a téli éjszakák sötét brokátja,
most dörzspapírként sebzi arcomat.
Sziklányi kín ül lelkemen,
ki tudja, tán a bánat völgyéből
görgette rám a szélvihar.
Rég elmúlt, s eljövendő szép nyarakról,
beszél a fenyves.
Reményt nevelgetek szívem mezején.
Kivénhedt, ősz varázslóként
csak állok itt a menny alatt,
suhintva megfáradt pálcámmal,
rád várva, hátha itt teremsz.
