Volt egyszer egy király, és volt neki egy lánya. A lány olyan szép volt, hogy még festeni sem lehetett volna szebbet.
Csak egy gond volt a király lányával. Állandóan pityergett az eszemadta. Ha örült, ha bánatos volt, úgy hullott a szeméből a könny, mint a záporeső.
Mindennap kilencvenkilenc dézsát sírt teli a könnyeivel. A szolgák alig bírták elborogatni a sok-sok könnycseppet. Nem is kellett, hogy májusban eső legyen, a szántóföldek és a mezők mindig vizesek voltak.
Ez talán még nem is lett volna baj, de amikor a királykisasszony eladósorba került, édesapjának főtt a feje, hogy egy ilyen síró-rívó lányt ki fog feleségül venni?
Próbálkoztak mindenféle gyógymóddal. A világ leghíresebb orvosai, tudósai látogattak el a várba, hogy kikúrálják a királykisasszonyt, de mindenki feladta és lógó orral ment haza.
Nem volt patikaszer, ami kigyógyította volna a király lányát ebből a furcsa betegségből.
Pedig igen csak közeledett az idő, hogy a király férjhez adja a lányát.
Jöttek a kérők, de amint meglátták a pityergő királykisasszonyt, mindjárt egytől egyig visszafordult. Kinek kell egy könnyeit hullató lány.
Aztán, amikor megtudták, hogy naponta kilencvenkilenc dézsát sír teli könnyeivel, úgy menekültek a várból, mintha a tatár kergetné őket.
Napról napra fogytak a kérők. Végül már csak egy pirinyó királyfi maradt.
– Tán csak nem a lányomat akarod feleségül venni? – kérdezte a király.
– De bizony – felelte hetykén a pirinyó királyfi. – Éppen ilyen síró feleségre van szükségem. Távoli országból jöttem, ahol nagy a szárazság. A kútjaink elapadtak, folyóink, tavaink kiszáradtak. Még az öregapám sem emlékszik, mikor volt utoljára eső az országunkban. Majd a drága, kicsi feleségem könnyei újból megtöltik a kutakat, és még a folyóknak, tavaknak is jut belőle bőven. Nem is tudnék jobb feleséget elképzelni magamnak. Édesapám, az országunk királya meg lesz elégedve velem.
A király nem tehetett mást, a pirinyó királyfinak adta a lánya kezét.
Amikor ezt megtudta a királykisasszony, még jobban sírni kezdett. Valóságos tenger lett a könnyeiből.
– Drága, leendő feleségem, tartogasd a könnyidet, amíg haza nem érünk! Ott majd annyit sírhatsz, amennyit csak akarsz, sőt népünk ezt el is várja tőled, hiszen országunkban nagy a szárazság.
Az esküvő után azonnal hintóba ültek, és a hintót húzó tizenkét paripa elvágtatott a királykisasszonnyal a királyfi országába.
Három éjjel, három nap utaztak egyfolytában, megállás nélkül, mire megérkeztek.
Kiszállván a hintóból, még a por is vízért könyörgött, olyan nagy volt a szárazság. Amerre csak nézett a királykisasszony mindenhol látszott, ha hamarosan nem erednek meg az ég csatornái, vagy nem történik valami csoda, akkor minden elszárad, s nem lesz mit enniük az embereknek.
– Most itt nyugodtan kisírhatod magadat, drága feleségem! Hadd hulljon a könnyed, és folyjék mindenfelé életet adva a növényeknek!
Nem kellett sokat biztatni az ifjú feleséget, a könnyei úgy záporoztak, mint a májusi eső. Pillanatok alatt patakokban folyt a könnycseppekből lett víz. Amerre elfolyt, ott mindenhol kizöldült a határ.
Újból virágoztak a rétek, a gabona szárba szökött, a folyók, a tavak megteltek, sőt még halak is úszkáltak benne.
Egykettőre megváltozott az ország. Az emberek örültek, nem győztek hálálkodni a királykisasszonynak. Áldották, hogy megmentette az országukat.
A királykisasszony nem szívesen volt együtt a férjével. Szégyellte, hogy olyan pirinyó, mint egy hátulgombolós gyerek.
Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudna megszabadulni a férjétől? Elszökni nem akart, mert sajnálta az embereket, akik éjjel-nappal hálálkodtak, amiért könnyeivel virágossá, zölddé varázsolta a falvakat és a városokat.
A pirinyó királyfi nem volt rossz ember. Őt is bántotta a termete. Mindent megadott volna érte, hogy ő is olyan legyen, mint más, hasonló korú legény. Látta a feleségén, hogyan viszolyog tőle, amikor közeledik feléje.
Egyik nap kilovagolt a közeli erdőbe, hogy végezzen magával. Minek az élet, ha szépséges felesége nem szereti. Ha majd meghal, és letelik a gyászév, özvegye gyorsan talál megfelelő férjet az unokatestvérei közül, akik szépek és daliás a kinézetük.
Már majdnem véghezvitte a tervét, amikor egy százéves anyóka termett előtte.
– Királyfi, nehogy valami butaságot tegyél! – mondta. – Tudom a módját, hogyan legyél te is szép dalia. Menjél haza, és kérd meg a feleségedet, hogy csókoljon meg háromszor.
– Ennél nehezebbet nem is kérhetnék tőle, öreganyám – sóhajtott egy nagyot a királyfi.
– Pedig ez az egyetlen módja, hogy megnőjél – nézett biztató szemekkel az anyóka a királyfira.
Alig, hogy ezt elmondta, el is tűnt, mintha ott sem lett volna.
A királyfi sokáig gondolkodott, hogy mitévő legyen? Végül úgy határozott, tesz egy próbát. Ha nem sikerül, akkor később is végezhet magával. Nem kell annyira siettetni a halált.
Visszalovagolt a várba, és megkereste a pityergő feleségét.
– Drága, szépséges feleségem, látom nem vagy boldog velem. Úgy határoztam, elválunk egymástól, és visszamehetsz édesapádhoz. De lenne egy utolsó kérésem. Búcsúzóul csókoljál meg háromszor!
Amint ezt meghallotta a királykisasszony, villámgyorsan felugrott, és szemeit behunyva, háromszor megcsókolta a pirinyó férjét.
Hirtelen olyan boldog lett, hogy elapadtak a könnyei, és amikor mosolyogva kinyitotta a szemeit, majdnem elájult a meglepetéstől. A pirinyó királyfi nőni kezdett, és olyan szép dalia lett belőle, amilyet a világ még nem látott.
– Most már mehetsz vissza édesapádhoz! – mondta szomorúan a királyfi. Ő maga még nem tudta, nem érezte, hogy megnőtt. Azt hitte, hogy a varázslat csak később fog beteljesülni.
– Dehogy megyek, hiszen nekem itt a helyem a férjem mellett – kiáltotta boldogan a királykisasszony.
Ekkor a pirinyó királyfiból lett szép dalia meglátta magát a felesége csillogó szemében. Végigtapogatta a testét tetőtől talpig, és elégedetten állapította meg, hogy az anyókának igaza volt. Most már nem pirinyó, hanem szép dalia, aki után a lányok, asszonyok epekedve néznek.
De nem csak vele történt változás, hanem a felesége könnyei is elfogytak. Többé a királykisasszony nem pityergett.
– Mi lesz velünk ezután? – kérdezte riadtan a királyfi. – Országunkban újból szárazság lesz, a kutakból elfogy a víz, folyók, tavak elapadnak.
A felesége férjét vigasztalva mondta:
– Ne félj, drága, egyetlen férjem uram, sírtam és annyit, hogy a könnycseppjeim ezer évre is elegendők lesznek!
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
