A végtelennek tűnő út alatt Peter folyamatosan hol az óráját, hol a fiát, hol Annát nézte. A tartálykocsi egyenletes tempóval haladt. Csak egyszer állt meg egy kicsit hosszabb időre – Peter számítása szerint a határnál –, majd tovább folytatta útját. Húsz perc sem telhetett el, és Peter érezte, hogy több kanyart is vesznek egymás után. Ismét órájára pillantott, de a terv szerint még mindig félórányi út állt előttük. Ennek ellenére a kocsi megállt, majd néhány másodperccel később kopogtattak az ajtón. Peternek görcsbe rándult a gyomra. Már látta, amint a határőrök családjával együtt bilincsbe verik, és elhurcolják. Az ajtó kinyílt, de csak az esernyős férfi alakja rajzolódott ki a félhomályban. Peter meglepetten nézett rá.
– Már megérkeztünk? A terv szerint még legalább fél óra van hátra Bécsig. Hol vagyunk? – kérdezte rosszallóan. A férfi azonban válasz helyett ráförmedt.
– Kifelé a kocsiból! Mindnyájan! Ez a végállomás.
– Mi? Csak így itt akar kitenni a semmi közepén? – csattant fel.
– Komplikációk támadtak. Az emberünk szólt, hogy Bécsben és a környékén razzia van. Még a seggébe is benéznek mindenkinek. Én pedig nem szeretem, ha a seggemet birizgálják, úgy hogy itt a vége, a viszontlátásra! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Peter közben kilépett a tartályból, és a férfi elé állt. Fél fejjel alacsonyabb volt nála, de nem rettent meg tőle, és a szemébe nézett.
– Nem erről volt szó, nem ezért fizettünk – mondta határozottan.
– Szarok rá! Most pedig húzás! – förmedt rá, majd félrelökte, és belépett a tartályba. Peter azonnal utána akart ugrani, de telibe találta az egyik csomagja, és ettől hátrahőkölt. Anna és Miki azonnal kiugráltak a kis ajtón a holmijaikkal, nem akarták megvárni, amíg a férfi segít nekik.
– Sok szerencsét! – hallatszott odabentről, majd az ajtó becsukódott, és a kamion elindult. Peter dühödten nézett a jármű után, de fogalma sem volt, hogy mit tegyen. A szeme sarkából látta, hogy Anna arcára lassan kiül a kétségbeesés. Miki a táskáját szorongatta, és az apjára nézett. Nyugalmat próbált magára erőltetni, de inkább nem nézett vissza rájuk. Belenyúlt a zsebébe, és kihajtogatta a papírt, amit a csempész adott neki.
– Most, hogy szerencsésen megérkeztünk, akkor először is nézzük meg, hogy kik vagyunk – mondta erőltetett nyugalommal. – Az én nevem dr. Farid Amal Jahid. – Peter egy kézzel írt papírt is talált az igazolvány mellett. – Ez azt írja, hogy első generációs muszlimok vagyunk, és csak néhány hónapja tértünk át. Téged hogy hívnak, fiam? – fordult Miki felé.
– Mohamednek – válaszolt a fiú unott hangon. – Valami kevésbé gyakori nevet is találhattak volna nekem – tette hozzá kissé lemondóan.
– És te, drágám? – fordult Annához, de az nem válaszolt, csak fintorogva magára öltötte a kendőt, amit a papírjai közé rakott kis műanyag tasakból vett ki.
– Nagyszerű. Nem úgy volt, hogy egy nem muszlim részre visznek minket? – kérdezte Anna félelemmel vegyes undorral a hangjában. Peter már válaszolt volna neki, azonban az út menti bokrok felől zörgést hallott. Ijedten a hang irányába fordult, és megpróbált felkészülni a legrosszabbra. A zsebébe nyúlt, és megszorította a benne lapuló kulcscsomót úgy, hogy a kulcsok az ujjai közt álljanak ki. Azt remélte, ha ütni kell, így elsőre is szinte megsemmisítő csapást vihet be.
A bokrok zörgése tovább erősödött, és Peter lelki szemei előtt először egy vaddisznó, majd egy barna képű fickó jelent meg egy késsel a kezében. A bozótos lassan szétnyílt, és egy alacsony, bajuszos férfi lépett elő egy tíz év körüli szőke kislánnyal, de kés nélkül. Mindketten hátizsákot cipeltek. Amikor meglátták Petert és a családját, kővé meredve bámultak rájuk. Két-három végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig mindkét kis csoport idegesen méregette a másikat, végül az alacsony férfi szólalt meg először.
– Messza ulkheri! – dadogta az öreg, majd kinyitotta a szatyrát, és a benne lévő gombákra mutogatott. – Alfataru… – Peter szótlanul nézett rá, majd a lányra, majd újra az öregre, akinek egy apró kereszt lógott a nyakában. Hirtelen rájött, miről is van szó. Tudott egyet s mást az Unió etnikai és vallási viszonyairól, és úgy érezte, helyesen mérte fel a helyzetet.
– Welche Sprache sprichst du? – kérdezte az öreget.
– Deutsch, Ungarisch und einige Wörter auf Arabisch – felelte az öreg kissé remegő hangon. Peter újra ránézett a kislányra, akinek alig láthatóan remegtek a térdei, és egy hatalmas hátizsák húzta a vállait. Nem hitte, hogy gombával lenne tele.
– Miért akarnak disszidálni? – kérdezte, miközben újra az öregre szegezte a tekintetét. Anna kikerekedett szemekkel nézett rá, de nem szólt egy szót sem. – Illetve azt is elárulhatná, hogy juthatunk el Münchenbe. Valamint néhány jótanács sem ártana, hogy mire számíthatunk az úton. – Az öreg döbbenten nézett Peterre és a nejére, de nem tudott megszólalni.
– Nem vagyunk muszlimok. Most hoztak át minket a határon. Igen, tudom, meglepő, de higgye el, jó okunk van rá, hogy eljöttünk – folytatta Peter, és remélte, hogy jó volt a megérzése. Az öreg lassan becsukta a száját, az arcára pedig harag ült ki. Remegő ajkakkal szólalt meg.
– Nem tudom, hogy maguk mit tudnak és mit nem, de itt vidéken elviselhetetlen az élet. A szomszédom lányát három hete ölte meg a muszlim udvarlója, mert nem akart hozzámenni. A suhanc barátaival együtt megerőszakolta, majd elvágta a torkát! – Az öregnek ökölbe szorult a keze, és közelebb húzta magához a riadt tekintetű kislányt. – Nincs elég pénzünk, hogy Bécsbe költözzünk, pedig ott biztonságban lenne az unokám, és nem kellene tartanunk az ilyen állatoktól…
– Bécsben nincsenek muszlimok? – vágott közbe Peter.
– De igen, vannak – felelte az öreg. – Nem is kevesen. De a városokban nincs bűnözés. Minden újszülöttet valami hormonkezelésnek vetnek alá, ami képtelenné teszi őket, hogy később bárkinek is ártsanak. Még egy szúnyogot sem tudnának agyonütni. Aki vidéken született, beköltözhet, de az engedély és a kezelés nagyon drága. Majdnem annyiba kerül, mint egy falusi ház, és akkor még nincs is hol laknia az embernek. Ráadásul érvényes munkaszerződés is kell, munka pedig nincs sok.
– Igen, mondanak ilyesmiket nálunk is, bár a tévében jobban kiszínezik – tette hozzá Peter. – Akkor legalább a vidéki helyzetről igazat mond nálunk a propaganda.
– Inkább éljek menekültként a Föderációban, mint hogy egy füstösképű asszonyverőhöz kelljen adnom az unokám – mondta az öreg egy fokkal már nyugodtabb hangon. – Egy órán belül itt lesz a csempész, aki átvisz minket a határon. Nem akartam elmenni, de az ő jövője mindennél fontosabb nekem.
– Az unokája biztonságban lesz. Mint fehér nyugati menekültet körbe fogják rajongani. Még sztár is lehet belőle, ha ír egy könyvet az életéről és a menekülésükről. Szerencséje van, hogy nem fiú… – mondta Peter, az utolsó mondatot már egészen halkan. Az öreg érdeklődve nézett rá.
– Mi történt a fiával? Igaz, hogy a Föderációban minden férfinak tíz évet kell szolgálnia a seregben, és ebből legalább hármat a fronton? – kérdezte, és egy pillanatra elengedte a kislány kezét, hogy megigazítsa a hátán a súlyos táskát.
– Elesett a balkáni fronton. Négy éve. A kisebbik fiam is besorozták volna. Ezért jöttünk el. Nem tudok több áldozatot hozni a hazámért – mondta remegő hangon, miközben könny gyűlt a szemébe. Az öreg együttérzően nézett rá, és nagyot sóhajtott.
– Sajnálom, és megértem magát. Úgy látszik nincs olyan ország ezen a Földön, ahol az ember békében élhetne. Én az unokámat féltem, maguk a fiukat. A helyzet ugyanaz, csak az irány ellentétes. – Az öreg elhalkult, majd a távolba nézve újra megszólalt. – Mondja, a Margitsziget tényleg annyira csodálatos? Nekünk csak egy régi képeslapunk van róla, mert az összes könyvet bezúzták a Föderációról, miután felhúzták a megerősített határzárat. Az unokám viszont beleszeretett abba a képbe. Elnevezte Édennek. – Miközben az öreg kimondta ezeket a szavakat, a kislány elmosolyodott, és tündöklő szemekkel nézett rá, majd félénken Peter felé fordította a tekintetét.
– Igen, az, de egy éve már belépőjegyet kell fizetni, és az egészet bekamerázták – felelte kissé fanyalogva.
– Nem baj – mosolyodott el az öreg a bajsza alatt. – Ha szerencsésen átjutottunk, az lesz az első hely, ahova elviszem.
– Még egy dolgot mondjon el. Hogy jutunk el biztonságban Münchenbe?
– Muszlimként könnyen. Holnap reggel 8-kor indul egy busz a faluból, ami elviszi magukat Bécsig. A főpályaudvarról óránként indulnak a szuperexpresszek. Kevesebb, mint két óra az út. Próbáljanak meg olvasni, amíg elérnek Bécsbe. Lehetőleg Mohamed életéről, vagy valami hasonlót. A vonaton már nem fognak kérdezősködni. Van elég pénzük?
– Bőven. Készültünk rá, hogy ez egy nagyon drága kaland lesz. Münchenben van egy ismerősünk, aki segít. Tíz éve disszidált.
– Értem – felelte kurtán az öreg. – Akkor sok szerencsét… Ja, és még valami – túrt bele a zsebébe. – A házunk kulcsa. Nekünk többé nem lesz rá szükségünk. Ott meghúzhatják magukat reggelig. Bármi is történjen, mi biztosan nem jövünk már vissza – nyújtotta át az apró kulcscsomót, majd egy cetlit is előkotort, és ráfirkálta a címet egy ceruzacsonkkal.
– Köszönöm – felelte Peter, majd miután eltette, egy apró kártyát vett elő a tárcájából, és ő is felírt valamit az öregnek. – A sógorom neve, címe és telefonszáma. A propagandaminisztériumban dolgozik. Hivatkozzon rám. Őszintén örülni fog maguknak, és segít majd új életet kezdeni.
Az öreg hálás szemekkel nézett rá, majd megfogta a kislány kezét, és pár lépést tett abba az irányba, ahonnan néhány perccel korábban még a Peteréket szállító kamion jött.
– Még egyszer sok szerencsét, és hálásan köszönöm a segítségüket! – búcsúzott. Peter elmosolyodott, majd Anna és Miklós kezét fogva megindult arra, amerről az öreg mászott elő a kislánnyal.