A sportcsarnok felhördült, egy pillanatnyi néma csend követte, majd kitört a hangzavar. A meghívott újságírók, akik a lelátó kétharmadát töltötték meg, felpattantak a székekből, és ki-ki a maga vérmérséklete szerint próbálta tájékoztatni állomásának nézőit az újabb katasztrófáról. Mindaz, amit a kolosszális kivetítőn láttak, már rég megtörtént. Egészen pontosan 6 perccel és 1 másodperccel az előtt, hogy ők megtudták volna. A képek annyi idő alatt jutottak el a Nap közeléből a Földre.
Elsőnek egy piros kalapos hölgy sikoltott fel. Ő már csak állóhelyre kapott jegyet, és ott toporgott a cirkusziágyútól öt méterre. Onnan pontosan látta, amit más nézők nem vehettek észre, hogy a kilövés pillanatában az ágyú csöve elmozdult. Talán eltelt két másodperc is, mire a cirkusz egész közönsége felordított. Néhányan ösztönösen maguk felé rántották gyermekük fejét, vagy kezükkel betapasztották annak szemét, hogy ne láthassa azt, ami következik.
„Nem. Én, ezt nem nézem.” – gondolta Eudokia, lehunyta a szemét, és magában imádkozni kezdett előbb a színész életéért, majd a férje lelki üdvéért. Telt az idő, de még mindig csak a hippodrom szokásos zúgását hallotta. „Mikor lesz már vége?” Füstöt, égett olaj és kátrányszagot csapott orrába a feltámadó szél. „Mi lesz már?” Valaki mögötte akkorát ordított, hogy belesajdult a füle.
Nem törődve a hangzavarral, még lassan elszámolt magában tízig, csak utána nyitotta ki a szemét.
„Miért ezzel az őskori ronccsal?” – tette fel magának talán már századszorra is a kérdést Fred Taylor. „Ráadásul a Földről! Nevetséges. Ilyet csak az talál ki, aki űrhajót csak képen, meg filmekben látott. Mennyivel egyszerűbb lenne valamelyik műholdról indulni. Én, már csak tudom, hatszor tettem meg az utat a Héliosz–511-ig, meg vissza. De ezeknek beszélhet az ember. Mit vacakolnak ennyi ideig? Kezdjék már a visszaszámlálást! Na, végre.”
Pierre bekente parafinolajjal a lúdtollból összeenyvezett szárnyakat. Elfintorította az orrát. „Hú, de büdös! De muszáj, ha nem akarok beleszorulni az ágyúba. Mert akkor úgy járok, mint az a szerencsétlen Marcus, a múlt héten. Nem is értem… Már vagy hússzor megcsinálta, és tessék… Fújj, de büdös! Csak ki ne gyulladjon! Na! Indulás!” Körbe járt a porondon, integetett a nagyérdeműnek, felmászott a létrán, és belecsusszant az ágyúcsőbe.
Mekkora megtiszteltetés! Én Theodórosz, a Thesszalonikéből érkezett fiatal színész szerepelhetek a császár előtt. És pont itt a Hippodromoszban ahol százezer ember látja majd. És az egyik leghíresebb szerepet kaptam: én leszek Ikarosz. Mikor következek már? Ne! Mit csináltok? Megbolondultatok? Engedjetek el! Ezt nem tehetitek! Én leszek Ikarosz. Ne! Ne!
Összekötözték a kezét a háta mögött. Landrakisz beletömött egy rongyot a szájába, a szolgái meg vállára szíjazták a szárnyakat. Két fekete mór felkapta, mint egy zsákot, és beledobták a katapult kanalába.
Négy. Három. Kettő. Egy. Start. Kilőtték. Folyadékágyban feküdt, de a gyorsulás kiváltotta nyomástól, még így is elakadt a lélegzete. „Vissza az őskorba! Egy új gépen ezt meg sem érezném. Építettek már olyat, amelyiken állva is maradhatnék gyorsuláskor.” A nyomás még mindig nem szűnt. Akadozva vette a levegőt. Szeme előtt színes pöttyök ugráltak. A feladatra gondolt. „Rutin. Dokkolok. Kicserélem a Héliosz 511-es három sérült modulját, és már mászok is vissza. Utána meg… utána meg…” Lassan elsötétült előtte minden.
Pierre! Kész vagy? Rendben. Figyelj! Most! Kilőtték. Érezte a rettenetes erejű lökést. Kint volt. Széttárta a szárnyait, előre pislantott. A „Nap”, az igazgató kreálmánya, ott vöröslött előtte. Csak egy üres vaskeret volt, amely mögött a háló feszült, de azt fentről, festett, vörös üvegen átvilágító ívlámpák fénye takarta el a nézők szeme elől. A vaskeret baloldala éppen a feje előtt villant fel. Maga elé kapta szárnyas kezeit, összeszorította a szemét, és…
Eljött a nagy napod, amelyre vártál. Most megmutathatod, mit tudsz. Na, repülj Ikarosz! – röhögtek. A feje hátra vágódott, neki csapódott a bronzlemeznek. „Kilőttek?” Összekötözve, szárnyas gombócként repült a lángoló, szurokba mártott szalmából, és naftával átitatott vászonból épített Nap felé. „Végem! Most végem.”
A cég igazgatótanácsa egyhangúlag megszavazta a vállalkozás elindítását. Ez volt a legegyszerűbb és ebből következően a legolcsóbb megoldás. Az egyik elfeledett raktárból előbányászták az űrhajó darabjait, két hét alatt összerakták, és közben az önként jelentkező űrhajóst is felkészítették az útra. Az Ikarusz 17-es jelzésű javítóűrhajó már a kilövőálláson állt, amikor a tanácsot újra összehívták. Valaki (az máig sem derült ki, hogy kicsoda.) felvetette, hogy egy kis árfolyammozgás jót tehetne a cégnek (Mindnyájuknak!). Ha ez a vállalkozás elsőre mégsem sikerülne, akkor a részvények értéke esne ugyan, de viszont a második, a sikeres után, ugrásszerűen megnőne. Újra szavaztak.
Na, Pierre! Te mocsokláda! Ütött az órád – mormogott magában Jean Duval, a „világhírű” Duval Cirkusz igazgatója, miközben a félhomályban az ágyú egyik rögzítőcsavarját lazította. – Csak Marcust sajnálom. Neki nem volt semmi köze az egészhez. De muszáj volt először őt elintéznem. Így most Pierre-nél, már nem fog gyanakodni senki. Újabb baleset! Marie majd biztos bőgni fog egy hétig, de… Na, kész! Pierre! Gondoltad volna meg előbb!
A távoli fogadóteremből is behallatszott szobájába férje ordítozása. Eudokia minden szót tisztán értett: „Én a császárnak, egy Ikaroszt ígértem, nem egy szárnyaszegett, összekötözött libát. És az a Nap is! Alig pislákolt. Használjatok még több naftát, még több szurkot! Azért hozattam. Ne takarékoskodjanak vele! Holnap lángoljon az a Nap! Megértettétek?”
(Az íróasztala előtt ült lehuny szemmel. Várt. A gép csak dolgozott, dolgozott.
Bal kezénél, az asztal fölött az Ikarusz 18. űrhajósának fejérül készült hologram forgott körbe-körbe. Előtte a képernyőn két egyforma nagyságú ablakban egy újságcikk, és egy mészkő reliefről készült fénykép. A cikket 1895-ben írta valaki Franciaországban, a Le Journal-ban, aki a GT szignót használta. „Újabb szörnyű szerencsétlenség Aimsban, a Duval cirkuszban.” A reliefet Thesszáliában találták egy kiásott szarkofágon, melyen hajdani tulajdonosa neve is rajta állt, de a régészek a porladozó görög feliratból csak négy jelet tudtak kibetűzni: Th, e, o, d.
Jobb kezében egy számokkal teleírt papír fecnit szorongatott.
Kinyitotta a szemét. A gép még mindig dolgozott: számolt. Egy ideig a forgó hologramot bámulta, utána a Le Journal rajzolójának az artistáról készült képét, majd a mészkő fejet aztán megint a hologramot, megint a… „Ugyan az, az arc! Hihetetlen, értelmetlen, és mégis. Ugyan az! Persze Platón írhatott a történelem ismétlődéséről, Nietzsche meg, rászabadíthatta a világra az örök visszatérés mítoszát. De ez most nem filozófia, hanem matematika. Ez így kevés! Ennyivel nem állhatok elő, kiröhögnének.”
„Még mindig nincs eredmény?” A gép kilenc hónapja számolt. „Pedig milyen bíztatónak tűnt. És egyszerűnek.” Két pontos adata is volt. Az Ikarosz 18 okozta katasztrófa időpontja: 2089 június 4, és Pierre Moris artista balesetének dátuma: 1895 június 4. A bizánci szarkofág, melyre azt a fejet, és másik három oldalára pedig Ikarosz történetét vésték, a szakértők szerint a hetedik vagy a nyolcadik században készülhetett. „Ennek semmi értelme. Úgy jártam, mint Laplace, aki hitte és hirdette, hogy létezhet olyan képlet, melynek segítségével a múlt és a jövő kiszámítható.” Előre nyúlt és kikapcsolta a gépet, még egy utolsó pillantás vetett a kezében lévő papírlapra, összegyűrte és onnan a székből, háromlépésnyi távolságból beledobta a megsemmisítőbe. Még látta a felvillanást, miközben visszafordult.)
Fred Taylor arra eszmélt, hogy nekivágódott valaminek. Az űrhajóssisakja megvédte a fejét, és az ütközéstől ruhájában kinyíltak a légzsákok. Zuhant lefelé. „Álmodom!”- villant át az agyán. Lepuffant a porondra. A ruhába épített érzékelő megsérülhetett, mert azon nyomban porrá változtatta öltözetét. Alsónadrágban, zokniban tápászkodott fel a homokból. A nagyérdemű teli torokkal ordított. De abból ő, nem értett egy szót sem. „Furcsa” – gondolta. – „Milyen valószerűnek tűnik? Pedig csak álmodom.”
Pierre tüzet látott maga előtt. Visszarántotta szárnyát, oldalra dőlt, ezzel a mozdulattal pont elsuhant az izzó katlan előtt. „A pokolba kerültem?” Égető forróság csapta meg, olajjal bekent szárnyai lángra kaptak. „Ez a pokol!” Maga alatt valamiféle medencében vizet pillantott meg. A testéhez szorította az égő tollakat, és belecsobbant. A lelátón Eudokia hálát rebegett a mindenhatónak, hogy meghallgatta imáját.
Theodórosz amikor kinyitotta a szemét még mindig üvöltött. Csak egy pillanatra hagyta abba, aztán folytatta, mert amit látott azt másképp nem tudta elviselni. Összekötözött kézzel fetrengett erre-arra, közben minden egyes mozdulatánál beleütközött valami ismeretlen tárgyba. Körülötte fények villogtak, egy láthatatlan lény pedig az ő ordításánál is hangosabban érthetetlen szavakat dörgött: „Kérem, kapcsolja vissza a robotpilótát! Hallja I-18! Válaszoljon! Fred! Az istenit hát! Nyomd már meg azt a rohadt 29-es gombot!” A hang elhallgatott, sokáig csend volt. Olyan érzése támadt, hogy lebeg a levegőben. „Meghaltam? Biztos meghaltam.”
Legutóbbi módosítás: 2020.02.06. @ 18:14 :: Bereczki Gizella - Libra