(Ha nem is a Nagyháború száz éves évfordulójára pótolom ezt az “elveszett” írást, most, TRIANON évében, még van aktualitása.)
A száz évvel (2015) ezelőtti július 25-e vasárnap volt, és a mai szombat idézi Doberdó karszt fennsíkjának forróságát. Ez a nevezetes nap a második isonzói csatának időben mintegy a közepére esett, és a nagyháború legvéresebb összecsapása erre a napra mintha alább hagyott volna.
A tenger felől fújó, de a fennsíkon felforrósodott szél a halál szagát hozta a dolomitjába csekély mélységig belevágott futóárkokba, amelyeknek az ugyancsak kőből emelt mellvédjei mögött ott szorongtak mind a monarchia, mind a szövetségből áprilisban kiugrott olasz erők szerencsétlen bakái. Az ANTANT fűt-fát ígért a hadba lépő renegát olaszoknak: a Földközi-tenger északi partvidékét, Triesztet, Görlizet stb. és Ausztria déli vidékei mellett még török területeket is.
Azért a tüzérségek némi pergőtűzzel jelezték ottlétüket, és a kavernákban, barlangokban, bevésett alagutakban az éjszakai esővíz nem akadályozta nagyon a falánk patkányokat, hogy a kényszeredetten bóbiskoló katonák zsebéből, iszákjából élelmesen kilopják a száradozó katona-kenyeret.
A Kárpátokban és az olasz Alpokban már sok vért vesztett, sokadjára feltöltött, alföldi 39-es, gyalogos ezred egyik százada nehezen ébredt. Ez az ezred egyébként a VII. K.u.K. hadtest része volt, és a nagyháborúban szeretett „József apánk”-tól (József főherceg) a harmadik legtöbb vitézségi aranyérmet érdemelte ki. A körlet valamelyik elöntött futóárkában, ki tudja hányadik (nem az a “bizonyos”) Rácz Aladár, civil foglalkozására nézvést cigányprímás, a hadi gépezetben betöltött tisztsége szerint az ezred cigánya, javában nyakig volt édesded álmában.
Azt álmodta ugyanis, hogy az Ágota csárdában, Püspökladány alatt húzza a talp alá valót, miközben a vonójába egy mulatozó magyar úr százkoronás bankjegyet fűzött.
Aladár azt tervezte éppen, mennyi jár, és jut ebből a másodhegedűsnek, a kontrásnak, bőgősnek, cimbalmosnak, no, meg a klárnétosnak. Ekkor érte a bakancsát a rúgás.
– Ébredj, more! A fene a jó dógod! Dílig akarod húzni a csendest?! Elmulasztottad az digók dílelőtti ájtatatosságát, amikor az „Ó szólemijót” is elénekelték az egyházi ínekeik után, amit mink ugyancsak megtapsoltunk.
Aladár álmos szeme előtt Csatári őrmester körvonalai bontakoztak ki.
– Igenis, jelentem álázátosan! – hozta ki prímásunkból a regula a szavakat, a civil szokás meg azt, hogy hírtelen lekapta sipkáját, és meghajolt.
– Mi a fenét hajlongasz itt előttem, more? Harci feladat vár rád. Az éneklésben sem maradhatunk alul az ellenséggel szemben.
Azzal az őrmester leengedte csípőre tett kezét, majd megenyhültebb hangon folytatta:
– Vedd elő a száraz fát, aló, a százados úr kavernájához!
Aladár szó nélkül göngyölte ki kedves hegedűjének tokját pokrócából, és követte a nagy léptekkel, de kushadva közlekedő, ölesre nőtt feljebbvalót, annak egyértelmű intésére.
Ha ez a vasárnap nem is adott okot semmiféle áhítatra – a poshadó pocsolyák, az oszladozó, temetetlen holtak között -, a megkérgesedett lelkű magyarok szívére mégis valamiféle ünnepélyesség szállt. Veszélyérzetük is csillapodott.
A kacskaringós futóárok egy szárazulatra vezetett, ahova a kaverna be volt vájva. Már nem csak a század, de az ezred tisztikara is ott álldogált, mintegy rögtönzött férfikart alkotva. Aladár szinte roskadozott a nagy tisztesség súlya alatt, amikor az ezredparancsnok rádörrent:
– Na, cigány, mivel pipálhatjuk le az olaszokat?
– Hád, instálom á tekintetes urát, válámi szíp, szívhez szóló, mágyár nótávál…
Mikor látta hősünk, hogy nagyhatalmú parancsnoka rosszallólag csóválja fejét, még hozzáfűzte:
– Jelentem álássan. – Erre vitéz Korponay Dezső őrnagy elmosolyodott kackiás, Jávor-bajusza alatt.
– Ember, bökd már ki, mi lenne az?!
Aladár nem válaszolt. Elővette a hegedűt a tokjából. Megfeszítette a vonó lószőrből álló pászmáját, megpendítette az E-húrt, húzott a csavarzaton, majd hozzá igazította a többit, ahogy azt kell, és igen magas fekvésben, szinte üveghangokon játszani kezdett. A vonó alól keserves zokogással buggyantak ki a futamok.
A kezdő dallamsor cifrázása után, lentebb szállt a hegedű hangja, a játékban felszabadult cigány az ellágyult tisztikar felé fordult, és prímástól megszokott testtartással beintett az énekléshez.
A marcona, szakállas, éhes és meggyötört katonák torkából felcsendült minden férfiszomorúságuk bánata a mély és a magasabb regiszterekben.
A túloldalon, az ellenséges sáncok mögött felcsattant a taps. Aznap béke honolt az ellenséges felek között, hogy másnap véres öldöklésre keljen fel, valahol Kelet-Magyarország felől a Nap.
Legutóbbi módosítás: 2020.02.25. @ 10:11 :: Bereczki Gizella - Libra
