Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.
– Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.
– Nyugtasson meg professzor, hogy nem vagyok őrült! – kérleltem őt reményvesztett hangon, amit azonnal észre is vett.
– Ne keseredjen el, ifjú barátom. Nincs akkora baj, mint gondolja – mondta biztatóan a professzor.
– Nem tudom, mennyire természetes állapot ez, hiszen nem csak szokatlan, de olykor elviselhetetlen.
– Tudom. Egy tizennegyedik századbeli tudós ember naplójában leírta a jelenséget, igen csak részletesen. Beszámolt túlvilági tapasztalatiról. Az döbbentette meg őt, hogy átjárhat a két világ között anélkül, hogy ebből bárki is észrevett volna valamit. Ez a leírás megegyezik azzal, amit elmondtál.
– De ez a tudós arról is beszámolt, hogy miképpen tudta feldolgozni döbbenetét, hogyan tudott megbékélni a gondolattal, hogy a két világ közé került?
– Nem, erről valóban nem írt, de felfedezése után néhány nappal végleg eltávozott.
– Abban reménykedtem, hogy nem vagyok egyedül, de ezidáig nem volt szerencsém másokkal is találkozni, akik hasonló leírást adott volna erről az állapotról.
A professzor hátradőlt karosszékében, és pipára gyújtott.
– Vedd figyelembe, fiam, hogy a tudomány mai állása szerint őrült az, aki ilyet állít, ezért, ha vannak is, akik ugyanígy jártak, nem fogják nagydobra verni tapasztalásukat! – mondta a professzor, és nagyot szívott a pipájából. – Komolyra fordítva a szót, miért kerestél fel engem? Emlékszem rád, jó tanítványom voltál.
– Eleinte megrémültem, de később rájöttem, kihasználhatom állapotomat, és tudományos kísérleteket is végezhetek magamon.
– Az nem izgatott, hogyan kerültél ebbe a helyzetbe?
– De, megpróbáltam megérteni a folyamat fázisait. De egyelőre nem találok rendszert abban, hogy miként változtatom az állapotomat. Pontosabban, nem tudom, hogy csak én változom, vagy a környezetem is?
– Próbáltál kapcsolatot teremteni az élőkkel?
– Természetesen. Ha arra eszmélek, hogy átkerültem a másik dimenzióba, elveszítem a kapcsolódási pontokat a világgal. Romlik a hallásom, nem látok tisztán, és mintha, kisiklanának a tárgyak a kezemből. Legutóbb Julit szólítottam, a feleségemet, de mintha távolról kiáltottam volna neki, tekintetével a messzeségben keresett, mert halkan hallotta a hangomat. De, jelen voltam, ez bizonyos.
– Érdekes – mondta a professzor, és ismét nagyot szippantott a pipájából, a füstöt pedig lassan, nagy élvezettel fújta ki, kis füstkarikákat képezve a levegőben. – Nagyon érdekes.
Itt ülök a padon, egy parkban, ahol gyakran megfordultam, amíg éltem. A tó csendes, nem borzolja a szél, mintha megállt volna minden az idővel együtt. Lassan bontakozik ki előttem a kép, a lombos fák, és az alattuk zajló élet. Nem tudom eldönteni, most melyik valóságban vagyok. A hangok lassan térnek vissza. Gyerekzsivaj, egy repülőgép hangja, ahogy a közeli repülőtér felé igyekszik kijelölt útján. Gyerekkoromban azt játszottam, hogy ha elhaladt előttem egy villamos, a jármű egyik, kiszemelt utasának a helyébe képzeltem magam, és láttam magamat, mint kívülállót. Máskor bevéstem egy képet az agyamba, szinte beleégettem, hogy húsz-harminc év múlva emlékezzek rá. Ez bevált, de csak egyetlen dologra emlékeztem, Kata meztelen testére. Néztem őt, ahogy háttal áll nekem. Végig pásztáztam a testén, a nyakszirtjétől a sarkáig, megjegyezve minden kis foltot a bőrén, de az alsótesténél sokáig elidőztem. Ha lecsukom a szemem, most is látom izgató alakját, ahogy nyújtózik, matat a polcon, keres valamit.
Házasságaimból nem sok maradt. A válásaink, talán. Az első válás volt a nyitás az életre. Barátom elnézést kért, hogy egymásba szerettek Ágnessel. Nem tudtam haragudni rá. Ha én szeretem őt, más is szeretheti. Próbáltam kulturáltan viselkedni, mint aki feldolgozta már a változásokat. Addig azt gondoltam, a házasságok örökké tartanak. Olyan romantikus volt arra gondolni, hogy szerelmes pillantásokat vetünk egymásra még ötven év múlva is. De ez az érzés is elillant, mint a többi nő, akik számára csak átjáróház volt az életem. Egy idő után elhittem, hogy a szerelem nem létezik. Mindannyian akarunk valamit a másiktól, de mégis, a szeretkezés az, amiért mindent megteszünk, ha úgy adódik. Ebben mindig partnerre találtam, sosem kellett könnyű nőket felkutatnom. De onnantól kezdve, nem volt mit memorizálni az utókornak. Szindbád sétái jutottak eszembe, és az a sok-sok nő, akik évek múlva is szeretettel, és vágyakozva emlékeztek rá. Talán, úgy kellett volna élnem nekem is. De most már késő. Az átjáró megnyílt, és majd egyszer bezáródik mögöttem, ha itt az idő. Tudomásul kell vennem, hogy mi vár rám. A professzor nem segített, igazából fogalma nincs arról, mi is történt. Nekem pedig nincs teóriám. Egyfajta büntetésnek fogom fel, de nem fájdalmas, csak érthetetlen. Jolánhoz soha nem kerültem igazán közel. Nem tudtunk miről beszélni egymással. Mondanám, az élet elsodort minket egymástól, de ez nem így van. Mi löktük el egymás kezét, amikor a másik nyújtotta. Egy idő után észrevettük, nincs már ölelés, nincs érintés, csak magány, és bezárkózottság.
A nem lét egy esős nyári estén tört rám. Kiszakadtam a térből, és úgy éreztem, megalkottam magamnak a negyedik dimenziót. Bújócskát játszottam. Rájöttem, hogyan tudok közlekedni a két világ között. Amikor átléptem a küszöböt, megszűnt a másik világ. Kívülről láttam az ott élők vergődését, a hétköznapok egyhangúságát, a létezés szomorúságát. Itt, ebben a térben minden másképpen alakult. Jó érzés látni az emberek mosolyát, az elégedettséget, a nem léttel járó eufóriát. Színházba mentem, és összefutottam Évával. Szindbád karját átölelve érkeztek, amikor én. Éva azonnal a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Szindbád elégedetten mosolygott.
– A régi emlékek? – kérdezte csodálatos baritonján.
– Igen, azok az idők valóban szépek voltak. Éva mindig tudta, milyen a hangulatom, és alkalmazkodott hozzá.
– Én is ezért csodálom, jó emberismerő, akárcsak én. – mondta Szindbád, és elmosolyodott.
Aznap éjjel Évával voltam. Képzeletem minden zugába beférkőzött, rabul ejtett a változás, jót tett neki a kor, az érett asszony attitűdje. Boldog voltam. Ez az élők között soha nem mondhattam el, minden ragyogás mögött sötét felhők gyülekeztek. Itt tiszta az égbolt, nem tartogat meglepetést a jövő. Azt hiszem, már nem megyek vissza. Itt megtaláltam azt, amit az élők között hiába kerestem. Itt ülök a parkban, és nézem, hogyan csukódik be mögöttem az átjáró. Nem hiányzik majd a másik világ, nekem itt a helyem.
– Szegénykém, olyan, mintha aludna. Még mosolyog is – mondja az egyik járókelő.
– Hívok mentőt – mondja a másik.
– Ismerem az öreget, itt lakik valahol a környéken.
– Nem kell mentő. Meghalt – szól a fiatalember, aki felfedezte a padon ülő férfit.
– Látják, milyen békés? A mi világunkban mindenki boldog – mondja Éva, és kézen fogja az öreget. – Jössz? Szindbád már vár.
– Megyek – mondom, és egymás kezét fogva érkezünk a nem lét örökké tartó boldogságába.
Budapest, 2020. február
Legutóbbi módosítás: 2020.02.27. @ 21:07 :: Bereczki Gizella - Libra