Bevallom Istenem, én nem tudom, hogy
tudlak-e úgy szeretni téged, ahogyan csak
egyetlent lehet, mert ugyan törekszem a jóra,
cselekvéseim gyakran tökéletlenek.
Hozzád méltóbb Kedvest képzelek, kit nem
csaphat be képzelet, és nem pusztán csak el-
gondolva lát, átszűrni képes lényed legjavát.
Te ott tisztítottál meg engem mindig, ahol
felhalmozódott bennem már a fáj, s az élet
hordalékát bár engedted cipelnem, engedted
túlélnem is, és ajándékaidban olykor úgy
fürödtem, nem cseréltem volna senkivel.
Olyankor mindig és mindenben felismertelek.
Láttalak a tavaszi fák ágain, ahogyan milliónyi
másod rügyekként omlik a világra. Éreztelek
az ágyamban, mint illatos huzat, s ha
merészeltem azt gondolni a jelekből, Te vagy,
határtalanná lett a szégyenérzetem, mert attól
tartottam, hogy megbántottalak.
Ha valaha engem bántottak, és téged hívtalak
magamhoz, tudom, te már ott álltál mögöttem
jóval korábban, te súgtál lelkemből, hogy
a csend a megoldás vagy a szó, és mindaddig
beszéltél belőlem nekem, míg elfelejtettem,
miért is hívtalak keservesen. A bántó csak
állt, ajkaim szegletén mosoly, félszavak
szöktek vissza a számba, meg nem történtté
lett, ami máskor vitáig fajult.
Ez a te bölcsességed Atyám, és az ima, amit
valahányszor magamban motyogtam ahelyett,
amivel az önzés szorongatott. A győzteseket
becsapja a mámor, övék a föld, de dicsőséget
nyer a vesztes túl a földkorlátokon.
Ma egy részeg embert vízzel kínáltam saját
kulacsból, hálából hallhattam élettörténetét,
s amikor elbúcsúztunk, már nem tudtam felidézni
a tegnapi kincset, kinek s mit tudtam nyújtani,
ha cseppnyit is, valami jót…, hiszen gyakran
próbálok magamban jóságot keresni, rémlik még,
hogy minden napra áldás adatott.
Jól sejtem, hogy áldás az, ha magam adhatok?
