Arra mentünk. Honnan is tudhatnám, hogy
merre jártam? Nem érdekeltek helynevek –
úgy voltam éppen ezzel, mint ma is vagyok,
tájakat magam keresztelek.
Csak Morzsaföldnek becéztem magamban,
mert a régi országunkat úgy képzeltem el,
akár a Földnek abroszán egy nagy magyar
kenyér, és mint egy késvágással aprózott
karéj…- attól még magyar a morzsa is, sőt,
néha nagyobb az, mint maga a kenyér.
Az autónk a sáros úton bandukolva járt,
mintha megcsodálná az összes gazégetéstől
üszkös kopjafát, és bámulná a sok-sok részeg
villanyoszlopot, melyeknek tartásából biztos
szél lopott. Még a vezetékek is úgy lógtak
a puszta föld fölé, elérve őket azt hinné
az ember, hogy óriások földjén jár, s naná,
ez mind csak óriás-ugrókötél.
Roskadozva dülöngéltek félfaviskók arra,
de a kéményekből még a füstkarikák is
büszkén törtek a magasba, s amerre csak
mentünk, elsárgult füvekbe térdepeltek
ékes nagy kapuk, szerény dicsőségében
pompázott a táj… – én éppen sajnálkozásba
kezdtem volna, amikor az autó rándult egy
nagyot, és egyszer csak megállt.
Nem tudtam hirtelen, mi volt a vétkem,
amiért éppen ott kell időznöm tovább, de
aztán feltűnt a közelben egy elhagyatott
esztenaház… Körbejártam megkeresni
szép nyarak nyomát, gerendapadra ülve
nézegettük egymást – én és a vidék, a völgy,
meg a vágy, míg a juhászok is mellém ültek
képzeletben, elmesélték, miért nem működik
a régi gazdaság, és perceknek tűnt az egész,
de délből így lett késő délután.
…
Ma újra eljött hozzám, emlékeimbe járt,
még mindig megmutatja önmagát a ház,
vele az illatok, a fák, és minden korhadás.
