A hosszabb nappalok vagy a melegedő idők
hoznak-e, nem tudom, de érzem, meg kell
hívjalak magamba, hogy együtt időzzünk egy
kicsit, és el kell hinnem a jöttöd, meghallgatni
ki nem mondott, csak sejtett gondjaid.
Hallgatnom kellene, nem folyton szót halomra
hányni, s újra egymással kezet rázni, de jó is
lenne, Istenem! Jobbod nyújtanád, én szintén
azt neked, s bár egy pillanat lenne az egész,
talán megneszelnéd, hogy kézfejedbe ujjaim
mennyire szerelmesek. Az a fránya kesztyű!
Igaz, még nem dobtam el, de tervezem, mert
nem engedte megpihenni tenyered tenyeremen.
Ha nincs az a kesztyű, legalább ujjbegyeim
ismernék a bőröd, ránconként legalább hat
verset írtam volna róluk, és mindnek külön
címet adtam volna, nem holmi Bőr egy, Bőr
kettő, Bőr három… – ezek a versek lehettek
volna a legszebb szerelmes sorok a világon,
de az a megátalkodott barna kesztyű nem
akarta, hogy elérhessek valami költészetben
kimagasló csúcsot, s hogy megsejthessem,
milyen érzés, amikor a földre születik, ami
az égben régen összefonódott! Ez a barna
bőrkesztyű, amit pedig annyira szerettem,
ellenségemmé lett abban a percben, amikor
nem tudtam levenni gyorsan, és megtörtént,
ami, ha ott volt, hát meg van írva a sorsban.
