Micsoda hajnal ez!
A deres úton bakancsom redőinek nyomát számolgatom,
míg az égbolt bíborról lilára vált, s a hétköznapi munkám
nyomán keletkezett seb nyílásán a nagyujjamon belém
szökik a fagy, figyelmem tompul, és sajog a hát.
Valami szokatlan kesernye kísérget, pedig fogócskázni
csalogat a kedv, kit hiába kérlelek, nem érti meg, hogy
ne járjon már előttem folyton, játéka végtelen csömörletes.
A nap most bontogatja másodperceit, de én a tegnap súlyát
még mindig hurcolom, leküzdhetetlennek tűnik imámban
minden „nem tudom”, pedig madarak is jönnek, egészen
közelről dalolnak csitíthatatlanul (dallampanaszra sincs
okom), máskülönben ennyi is örömre hangolná napom,
de most mégis… de most mégsem… de most semmi…
de most minden… és csak ennyi… és csak az…
Megmutathatná az Isten, ilyenkor élni hogyan szabad!
