Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 4. Az elátkozott örökség

Nyomtatás

1.  Az elátkozott örökség

1235. szeptember 21-én halt meg II. Endre, harmincévi uralkodás után. Fia, IV. Béla néven került az ország trónjára. Bár az országban nem dúlt polgárháború, apja rendkívül nehéz örökséget hagyott rá. Az ország elszegényedett, II. Endrétől rengeteg (túl sok) kiváltságot kapó bárók a királyi tekintélyt fenyegették, a pápának tett, és be nem tartott ígéretek, a ki nem fizetett egyházi járandóságok is Damoklész kardjaként függtek az új király feje fölött. Mi pedig istenítjük II. Endrét az Aranybulláért…

Ha Jolántának nagy szerepe volt a király harmadik házasságának hírére apa és fiai közt kipattanó konfliktus kirobbanásának a megelőzésében, a továbbiakban a békét az biztosította, hogy Bélát is, Kálmánt is lefoglalta saját országrészének kormányzása. Így ritkán tettek egy-egy rövid látogatást apjuknál. Arra a hírre viszont, hogy a halálán van, mindketten hazautaztak. Jolánta, aki ekkor már Aragóniai (Hódító) Jakabbal eljegyezte magát, halogatta elutazását. Ő figyelt fel Dénes nádor és az „anyakirályné” közti pillantás-váltásokra, bár esküvői készülődései közt elhessegette magától a gyanút. Próbált erre a magatartásra mostohaanyja általában kacér viselkedésében magyarázatot találni. Másodszor, szenvedő apjának ágya mellől a palota folyosójára kijövő Kálmán vette észre a galambocskákat „szétrebbenni.”

– Szégyentelen! – szűrte a fogai közt, de végül úgy döntött, nem teszi szóvá.

Beatrice a temetés után tudatta mostohagyermekeivel másállapotát. A lobbanékony Béla nem cáfolt rá természetére, és azonnal támadó gyanakvóan kérdett rá:

– Mennyi ideje?

– Ú-úgy két hónapja – rettent meg az özvegy az ifjú király fenyegető hangnemétől, aki, bár még nem történt meg a hivatalos újrakoronázás, akkor már „az összes magyarok királya”-ként írta alá az állami okmányokat. – Lehet néhány nappal több… Annyira sajnálom, mert nem tudtam elmondani neki, hogy ezzel az örömmel távozzon a Fennvalóhoz…

– És erre csak most, halála után jött rá? – kontrázott rá Kálmán is villogó szemekkel. – Nem tette hozzá, hogy „kegyelmed”, ahogy az illem megkövetelte volna. Mégiscsak anyakirálynő…

– Még… még megtörtént, hogy a havi bajom késett, és…

Ezúttal Jolánta sem lépett közbe békéltetően.

– Ki az apja? – kérdezte Béla király vészjóslóan. – Apánk az utóbbi időben betegen nyomta az ágyat, és…

– Még háltam vele az…

Nem tudta befejezni védekezését, mert Béla királyt elöntötte a fekete epe, és elüvöltötte magát:

– Strázsák! Vigyétek a lakosztályába, amelyet nem hagyhat el, amíg nem ítélkezünk fölötte! Majd a parancsnokotokat küldjétek hozzám!

Ez már az esti órákban történt. Az őrségparancsnoknak utasításba adta, hogy az esztergomi érsek, és akit még ő kijelöl bírónak, záros határidőn belül jelenjenek meg a királyi palotában. Még apja idején hozta III. Honoriusz pápa a határozatot, hogy házassági ügyekben egyházi bíróság illetékes dönteni.

– És ha mégis ártatlan? – fogalmazta meg Jolánta a kételyt.

– Azért dönt bíróság fölötte. A kétely nem alaptalan!

Ám nem volt kit az egyházi ítélőszék elé állítani. Beatrice anyakirálynő megszökött. A hírre Jolánta azonnal megosztotta észrevételeit királyi öccsével.

Beatrice, II. Endre özvegye, II. Frigyes Német-Római császár követei segédletével távozott az országból. Nagybátyja, és nevelője, Azzo d’Este márki nem fogadta be, így Itáliában bolyongott haláláig. Azt viszont soha sem adta fel, hogy fiát, Utószülött Istvánt, a magyar trón jogos örökösének elismertesse. IV. Incze pápa hitelt adott szavainak, és harmincöt kolostor jövedelmét adta neki évjáradékul. [1].

Apod fia Dénes nem kerülte el a sorsát. Elfogták, megvádolták az anyakirálynő megszöktetésében való cinkosságért, és bűnös kapcsolatért. A nádor tagadott, de bűnösnek találták, megvakíttatásra ítélték, s nem sokkal a temetés után, még mielőtt IV. Bélát Székesfehérváron az esztergomi érsek megkoronázta volna, az ítéletet végre is hajtották.

Eljött a nap, amikor IV. Bélának már a teljes Magyarország királyaként kellett levezetnie a királyi tanács üléseit. Mária meglátta rajta a feszültséget.

– Izgulsz? – ölelte át hátulról.

Férje nagyot sóhajtott.

– Sok minden dől el a mai napon. Szakítani akarok apám tékozló politikájával. Vissza akarom állítani azt a tekintélyt, ami Szent Istvántól jellemezte a királyi udvart. Akik eddig is pártoltak, támaszaim lesznek. Legalábbis remélem. De politikájának voltak haszonélvezői is, akik nem fognak örvendezni. Azok, akik vitáinkban elvből mellé álltak. Megosztotta az országot, Mária. Félek, hogy darázsfészekbe nyúlok. Ezen az első napon sok minden eldől.

– A fegyelmet, a tiszteletet irántad, azt követeld ki tőlük. Add értésükre, megváltozott a világ, és nem lehet többé packázni a királlyal. Légy erős! Ne hagyd magad, ne engedd ki a gyeplőt a kezedből! Minden magyarok királya vagy! Ezt egy pillanatig sem szabad feledniük!

– Köszönöm a tanácsaidat – fordult meg Béla, és szemből ölelte át feleségét. Mit tennék én nélküled? Mekkora hülye voltam, hogy engedtem apám nyomásának! – kezdett lelkizni, de nem maradt ideje, mert mennie kellett. Első dolog a pontosság, és ha el akarja várni a főnemesektől, akkor neki kell példát mutatnia.

Amikor előadta terveit a királyi tanács előtt, miszerint felül szándékszik vizsgálni elődje (apja) által felelőtlenül kiosztott földadományokat és az örökölhető jogokat, zúgolódás tört ki a teremben. Többen is ültükből adtak véleményt nemtetszésüknek, feleseltek, egymás szavába vágva.

– Csönd! Most a király beszél! Amíg ő beszél, senki sem szólalhat meg! – kezdett kopogni Dienes a Tomaj nemzetségből, aki a megvakíttatott, kegyvesztetté lett Apod fia Dénestől átvette a nádori tisztet. Végre csend lett.

– Pro primo: Senki nem vág a királyi szavunkba! Pro secundo: csak az beszél, akinek szót adunk! És végül senki nem beszél ülve hozzánk, hanem feláll! Aki ezt nem tartja be, azt elvezettetjük! Ezt mindenki jegyezze meg! – dörögte a király.

Béla király a tanácsi ülés után fáradtan lépett be felesége lakosztályába. Legkisebb lánya, kinek születését II. Endre még megérte, édesdeden aludt a bölcsőben.  Egy pillanatra ránézett. Jolánnak [2] nyugodt álma fáradt mosolyt varázsolt arcára, egy pillanatra enyhítve a nap feszültségeit. A belső szobából mormolás, feltehetően ima hangja hallatszott ki… Megállt az ajtó előtt, hogy megvárja az ájtatos pillanat végét, de a kis Annácska máris röpült ki a belső terem ajtaján, hogy testvéreit megelőzve ugorjon apja nyakába. Egy abbamaradt imádság nem sokat nyomott nála a latban, amikor apu kedvence címének megvédéséről volt szó. A kiosztott puszi után elengedte apja nyakát, s pördült egyet előtte:

– Ni, milyen szép ruhám van! – illegette magát férfiszíveket tipró gyakorlott nőket megszégyenítő mozdulattal. Margit is elhadarta még a miatyánk végét, hiszen az Istenke elégszer hallotta már, egy-két átugrott mondat nem sokat számít. Azért ő sem akart lemaradni az apai szeretet kicsikarásából, majd legközelebb esetleg elmond egyet ráadásnak. Katalinnak sem volt maradása a miatyánk mellett, ha már nővére és húga példát mutatott. Csak Kinga, a legnagyobb tett eleget hűen az ima kötelezettségének. Megszokta már, hogy ő a legnagyobb, s neki több esze kell legyen, példát kell mutatnia, s hagynia kell a kisebbeket. Jó kislánynak kell lennie, hogy szeressék, és ebbe a szorgalmas imádkozás is beletartozik. Ám mire előjött, már lemaradt az apai ölelésről.

A kislányi-hercegnői rajongás, és verseny a szeretetéért már igazi mosolyt csalt a fáradt király arcára. Ám Béla király tudta, hatodik gyermeküket hordó felesége is nagyon kíváncsi már a királyi tanácsban történtekre, így az épp késve megjelenő Kingára bízva a hercegnői sereget, távozásra szólította fel őket, mert a szülőknek fontos megbeszélnivalójuk van. A nagylány pedig megadóan fogadott szót. Igaz, egy suttogott félmondat erejéig még megpróbálta gyermeki jogainak sérülését szóvá tenni, és az igazságtalanságot, hogy… Édesanyja megrovó tekintete viszont belefojtotta a lázongást. Nem, nem hangzott el: „ha akarod, hogy szeresselek” de a „nagy” hercegnő alig kamaszodó gyermeki eszecskéje ezt olvasta ki belőle.

Végül a zajos hercegnősereg távozott, és a királyi pár magára maradt.  A napi politikát és a királyi tanács eseményeit-konfliktusait sem lehetett végtelenségig osztogatni. Előbb-utóbb a gyermekekre terelődött a szó.

– Elnéztem kegyelmed arcát, amint belépett, gondterhelten, majd a mosolyt, melyet Annácska csalt arcára. Ám észrevettem azonnal némi gondterheltséget is, miután bemutatta új ruháját…

– Imádom ezt a kis életrevalót, de ugyanakkor félelem is költözött lelkembe nőiessége bimbózását látva. Nemcsak az apám korabeli koros férfiak esnek e nőiesség áldozatául, hanem fordítva is megtörténik. Lesz férfi, aki ezt kihívásnak veszi, és tapasztalatlan kislányokként könnyen hálójukba eshetnek. Főleg Annácska. Kolostorba kell küldenünk őket, oda áldozatra leső férfiszem nem juthat be. Lassan gondolkodnom kell a férjhez adásukon is. Holnap fogadom a környező országok küldötteit, kik megkoronázásom alkalmából jöttek megerősíteni, új alapokra helyezni kapcsolatainkat, emlékeztetni apám ígéreteire, főleg a be nem tartottakra.

– Kire gondoltál?

– A lengyelekre. Halics királynője a húgom, még egy házasság megerősíteni azt a kapcsolatot nem kell, egyébként is darázsfészek. Nem akarom folytatni az örökös háborúzást.  Apám csatái Halicsért öcsém életébe és rengeteg pénzbe kerültek, amit inkább másra fordított volna.  S nyakunkon a tatár. A kun-kipcsák csapatokat szétverték, a kijevi rusz és kun csapatokra megsemmisítő vereséget mértek a Kalka folyó mellett. Visszavonultak, de a tatár veszély nem múlt el. Kötve hiszem, hogy megelégedtek eddigi hódításaikkal. A győzelem olyan, mint az ópium. Eleink sem tudták a gyászos végű augsburgi csatáig abbahagyni. Kell a szövetséges. A kunok pogányok, és még meg kell téríteni őket, jelenleg nincs egy olyan kun vezér, akinek szavára behódoljanak nekem. Barsz kán keresztény hitre tért több béggel együtt, de alattvalói nemigen követik példáját.

– Képes lennél lányunkat valamelyik kulturálatlan, nomád pogányhoz adni? – kérdezte Mária királynő elég élesre sikerült, rosszalló hangon.

– Ha ez lenne az ára egy biztos szövetségnek, ezt is számba kellene vennem, mint lehetőséget. A király lánya nem szabad ember, ő a korona szolgálója. Téged sem kérdezett meg az apád, akarsz-e hozzám férjhez jönni. Hozzám, aki azon magyarok leszármazottja, kiknek vadságáról rémmeséket hallottál kislánykorodban…

– Ne hozd fel apámat példaként – hasított a levegőbe Mária hangja, miközben kihúzta magát. – Én rémmeséket hallgató kislányként nem tudtam, kik a magyarok, de ő igen! A magyarok már nem laknak sátorban… És nem mészárolnak le minden útjukba esőt! Ne merészeld…

– Jurtában… – pontosított felesége szavába vágva Béla király. – De épp az a baj, hogy nem látok olyan kun vezért, akit e szerepre érdemesnek tartanék. Hagyjuk az értelmetlen vitát. Hiszen nem akarom hozzáadni egyik lányunkat sem egy kun kánhoz vagy béghez. A lengyelekkel akarok szövetséget kötni. Legalább északról legyünk védve.  Ettől függetlenül a lányok holnaptól kolostorba vonulnak. Így biztonságosabb számukra. Legyenek férfiszemtől védve, s ott megfelelő nevelést is kapnak, felkészülnek majd a későbbi királynői szere…

Nem tudta befejezni mondatát, mert hercegnői sikítás szakította félbe, mely a zárt ajtón is átszűrődött, s egyre erősödött. Hamarosan felpattant az ajtó, és Anna meg Katalin rontottak be árulkodva. Természetesen egymásra. Mögöttük azonnal megjelent Kinga kétségbeesetten bűntudatos arcocskája, s hamarosan Margit is követte őket kíváncsian, de megmaradva tisztes távolságban, hiszen sejtette, ennek lutri lesz a vége. Kinga azonnal meg is kapta a magáét, miért nem ügyelt húgaira. A kicsik majd úgyis értenek a nővérüknek címzett feddő szavakból, kinek már csak a kolostorba vonulás híre hiányzott, hogy a bűntudatára rátegyen egy lapáttal.

Bár főleg Mária királynő, de a még rengeteg elfoglaltsága és utazásai mellett a király is rendszeres látogatói voltak lányaiknak, Albrechta szóror felfigyelt a legszófogadóbb, a szorgalmasan imádkozó Kinga magába fordulására. Sokgyermekes családból származott. Ő volt otthon a gyermeksereg kismamája. Nagylánysors… Legnagyobb nővérként megtanult olvasni a gyermeklelkekből. Faggatni kezdte a hercegnőt. A „semmi bajom” típusú válaszok hangneme aztán végleg meggyőzte a szórort, igencsak erős vihar dúl az alig kamaszodó kis hercegnő lelkében. Bármennyire is próbálta rejtegetni lelke mélyét, végül is a kedves hangnak elszólta magát. Büntetésként éli meg, hogy ő, és miatta testvérei is ide kerültek. Azt már nem lehetett belőle kibányászni, mi is volt égzengető bűne, mert eltört a mécses. Albrechta szóror nem erőltette a vallomást. Az apáca első vigaszai természetesen ilyenek voltak:

– Meglátja, ha jó kis hercegnő lesz, szót fogad, segít másoknak, jót tesz mindenkivel és szorgalmasan imádkozik, bármekkora bűnt is követett el, Jézus megbocsájt önnek. Mivel szülei is rendszeresen imádkoznak hozzá, ő majd megenyhíti lelküket, és ők is megbocsájtanak. Nincs az a szülő, aki örök haragot tartana, és királyi szülei szerető emberek. Emlékszik az este mit meséltem Jézusról, mit mondott egyszer? „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel!” Vagyis tanuljunk megbocsájtani. Erre tanítja kegyelmes szüleit is. És ön legyen példaképe húgainak is! – tette hozzá mosolyogva.

Bár erre Kinga elmosolyodott, a viselkedése nem változott. Történetesen a következő napokban sem a király, se a királyné nem jött be a kolostorba. Az épp betegeskedő kishúgukkal édesanyjuk nem jöhetett, s elmozdulni sem tudott mellőle. Édesapjuk pedig királyi kötelességének eleget téve utazott el. Ugyan a magyarázatot megkapták üzenet alakjában, hogy ne ijedjenek meg, de…

A szóror titkon gondosan figyelt Kinga „jótetteire”, s egyszer sem mulasztotta el a neki kijáró dicséretet. Igyekezetébe apácatársait is belevonta, kiknek nem kellett sok biztatás, hiszen a hercegnő példaképnek beillő magatartásával, kedvességével, gondoskodásával hamar belopta magát mindenkinek a szívébe. Talán kevésbé a húgainak, akik csintalan kedvükben nem örvendtek a „pótanyukai” felügyeletnek, kioktatásnak. Főleg Annácska járt elől abban, hogy időnként borsot törjön orra alá, annak ellenére, hogy ha elhagyatottnak, elanyátlanodva érezve magát, biza sokszor bújt nővéréhez némi vigaszért.

Sajnos Kinga lelki válságának titkaiba beavatott királynői anya dicsérete („Hallottam milyen jó kislány vagy, és nagyon örvendek ilyent hallani felőled, büszkén fogom a ma esti imádságomba foglalni ezt, hálát adva Jézusnak, hogy jó kislánnyal áldott meg.”) sem tudta kimosni lelkecskéje legmélyéről a fájdalmat. Túl sokat hallott ilyeneket szüleitől, nevelőitől, de főleg az illemszabályokra kényes édesanyjától:

– Így nem illik, nem szabad, tilos illetve így kell, egy hercegnőnek… stb.

Lehet ezt is csak illemből mondta édesanyja… Az első szülői látogatáskor a kis szeretetzsaroló Anna által kapott meleg ölelés többet nyomott bármely őszintének szánt szónál. Tudta ő, hogy hátrébb áll a sorban.

A királyi pár távozása után Albrechta szóror próbált még a lelkére beszélni.

– Látja hercegnő, szülei szeretik kegyelmedet…

– Akkor miért nem oldják fel a büntetésünket?

A szóror ekkor érzett rá a kulcsszóra: „a büntetés.” A királyi palota csillogása, ezernyi ingere után bizony a klastrom körülményei… Egy ideig nézte a lehajtott fejű kis önmarcangolót, kulcsot keresve a lelkéhez. Azt mégse lehet elmagyarázni neki, királyi szüleik milyen veszélyektől féltik őket. Pláne egy apácának nehéz erről beszélnie. Végül elmosolyodott:

– Hercegnő, ön szerint én is büntetésből vagyok itt? És a többi szóror is? Én nem érzem annak. Én itt boldog vagyok, hogy szolgálhatom Jézust. Kaptam egy esélyt szüleimtől, amikor ide küldtek, itt bárkinél, aki klastromon kívül van, közelebb vagyok Hozzá. Ez tesz boldoggá… Minden imám, minden jótettem, egy megtett lépcső Feléje, aki megbocsájt mindenkinek, még a nagy bűnöket elkövetőknek is. Hát még egy ilyen kis kedves hercegnőnek! – simogatta meg, s ölelte magához olyan öleléssel, amilyenre régen vágyott. Igaz, szüleitől…

Másnap Albrechta szóror örömmel vette tudomásul a gondok ráncának eltűnését pártfogoltja homlokáról. Kingának titkon, imádságba foglalt Jézusnak tett fogadalmait Margit hallgatta ki véletlenül, és tárta a „hercegnői tanács” elé.

– Te tényleg apáca akarsz lenni? – adott hangot a többiek csodálkozásának Katalin.

– Én nem akarok itt maradni! Itt minden sivár és hideg, olyan szigorúak a szabályok, ha valaminek eljön az ideje, és megkondul a harang, bármivel játszol, és bármit teszel, amit szeretsz, abba kell hagyni… Én palotában akarok élni, szép ruhákat viselni, lovagolni… – görbült le Anna szája. Én nem szeretem itt!

– Én sem – helyeselt sietve húgának Margit is. Katalin már nem jutott szóhoz, mert megszólalt mögöttük Elisabeth szóror, aki egy ideje a hátuk mögött figyelte a jelenetet.

– Nem is kell életük végéig itt maradniuk. A hercegnőkből nem lesznek apácák. Addig maradnak itt, felügyeletünk alatt, amíg édesapjuk megfelelő férjet, királyfit vagy herceget, talál kegyelmeteknek, kinek oldalán királynők, hercegnők lesznek, és palotában fognak élni.

– De én Jézust akarom szolgálni… – ellenkezett Kinga.

A vecsernyére hívó kolomp szakította félbe a beszélgetést. Attól a naptól kezdve újabb Damoklész kardja jelent meg Kinga feje fölött. Elisabeth szóror nem pletykálta el másoknak az esetet, Kinga pedig, nehogy megint a rossz kislány szerepébe kerüljön, szüleinek, de főleg királyi apjának nem beszélt a félelmeiről. Mivel nem faggatta – hiszen nem tudott róla – Albrechta szórornak sem. Pedig az a nap is eljött, amikor királyi apja egy látogatása alkalmával bejelentette:

– Úgy döntöttem, hogy Boleszláv lengyel herceghez, Leszek lengyel nagyherceg fiához mész férjhez.

Kinga úgy megrémült, hogy ellenkezni sem mert. Titokban, Jézusnak tett fogadalmait sem tárta királyi apja elé, főleg mert ő a férjhezadási terveit a rá jellemző, ellentmondást nem tűrő hangnemben adta elő. Csak gyóntató atyjának merte bevallani a bűnt, amit kénytelen lesz elkövetni, segítségét kérve. A lelkiatya végighallgatta, kikérdezte, majd felvilágosította, még nem apáca, Jézus menyasszonya, mert még nem avatták fel. Jézus pedig megérti, hogy az ország érdekében neki most ezt meg kell tennie.

Két hónap múlva megjött a pápai engedély is a frigy megkötésére. Ám Boleszláv sandomierzi herceg – lengyel nagyherceg csak később lett V. Boleszláv néven – még nem érte el a házasságkötéshez szükséges kort. Így tényleges házasságra csak 1239-ben került sor. Létrehozták a világ legfurább uralkodói házasságát. Ugyanis Lengyelországban, távol apjától osztotta meg nagy titkát vőlegényével: ő Jézusnak hűséget és szüzességet fogadott. Boleszláv elfogadta döntését, és egy életen át megtartották szüzességi fogadalmukat, így a későbbi V. Boleszláv, Szemérmes Boleszlávként vonult a történelembe, Kingát pedig szentté avatták. Boleszláv pedig végig hű maradt a magyarokkal kötött szerződéséhez.