Főztem. Az egyik fogás már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az illata beletekergett az orromba is.
Amint szipogva fölfelé néztem, hogy könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti pókhálószálat, s ahogy hunyorítottam, megláttam a következőt, aztán a port a szekrény tetején a morzsolt levendulát rejtő dobozon, s körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást, s el is feledkeztem a hagymaszeletelésről.
Eszembe jutott a kiskonyha ott abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamar sötétedő őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek, amikbe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket, folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor órákig sem… Nemcsak a sparhelt melege tartotta őket estig a konyhában… várták, hogy érkezem.
– Szerbusz – mondta apám. Mindig felderült a tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. – Na, hazajöhettél? – mondta anyám, de ez inkább csak olyan köszönésféle volt. Félretették az olvasnivalót, rám szegeződtek a tekintetek, az otthon ülő emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel, hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki: – Zsíros – mosolygott, hunyorított egyet, s úgy mondta:
– Hát ez most így sikerült.
Láttam rajta, míg ettem, hogy egész nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta:
– Jó, hogy bejött az ajtón, még meg se melegedett! Ááá! Nem bírsz várni? Hogy tudjátok ezt megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu örömére, vagy a cinkosságunkra, ami az utolsó években még inkább összekötött bennünket.
Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent kellene csinálni. A régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán.
– Hát nem látja? – kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt felelte „Szedd le, ha te látod, nekem már rosszak a szemeim”.
A kimondott kritika aztán nekem fájt jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, kézimunkázó, sürgő-forgó mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű öregasszony lett, aki mások segítségére szorul.
Nekem fájt jobban, hogy láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló, a tőlünk mindig valamit ellopó idővel való pörölés volt.
S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe juttatta azt a régi mondatot: – Hát nem látja?
S feltolultak a régi emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy valamikor nélkülük fogom élni az életem.
Aztán négy éve tavasszal apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből, mondhatnám, itt hagytak, de ez nem lenne igaz.
Nem járok a temetőbe, hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban, a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget, hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem, ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – itt vannak bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban is… itt velem, 2019 Mindenszentek napján.
Legutóbbi módosítás: 2020.02.09. @ 16:56 :: Bereczki Gizella - Libra
