Késő esti elégia
Koosán Ildikó
Nem is sejted, anyám, mekkora utat bejártam,
öled origója – a rég elenyészett – mire nyitott kaput,
korok, korszakok távoli égdörgése milyen irányba
taszított szerényes konyhánk terített asztalától,
merre a zsalugáteres ablakok reggeli fényözönétől,
illatod ízét, ha csak a képzelet teremheti körém?
Nem ismered, anyám, a csillagok járását ezen a tájon,
ahol a vizek viharos moraját vélem kihallani a csöndből,
s ha hangodhoz menekülnék, nem lelem hozzá az utat;
a biztonság kiváltsága, jaj, kié lehet, jaj, kinek ítélik,
mibe kapaszkodjanak ingatag lépeim, ha nem talállak?
Nem is hiszed, anyám, naponta hányszor megidézlek,
mozdulataimban élsz, tekinteted szemembe ékelődött,
gondolataid gondolatomba, tükörképmásom mögött
arcod homálylik, velem és bennem élsz láthatatlanul.
Elgondolom, mivé is lennék rád nyíló emlékeim nélkül…
2020.március 6.
Legutóbbi módosítás: 2020.03.08. @ 19:28 :: Nagy Horváth Ilona
