A szó elnehezedik,
Elhalkul és most talán örökre.
Mert elmúlik a tavasz, utána a nyár,
Messze szalad az ősz, majd a tél. Sosem
Felejtem a frissen ásott föld illatát
S a fák közt beszűrődő napsugarakat.
Ott, ahol végtelen és véges megszakad.
Most már minden csak alattomos hazugság.
Nem igazak már a hangok, az illatok.
A fény meghasad a sötétség peremén.
Nem a hold, nem is az utcalámpák fénye
Világítja be a zord, sötét éjszakát,
Csak egy gyertyacsonk elhalványuló lángja.
Emlékezést tápláló belső béke, csend,
Reményteljes jövő légy magad. Ne tombolj!
Láthatatlan angyal áll melletted, szárnyak
S glória nélkül, az arcán szelíd mosoly.
Csupán borsónyit lépni közelebb hozzá,
Végesként az örök Végtelenhez s csendben
Elkoptatott szavainkból szőni imát.
Imát, ami maga a csend és a béke.
Legutóbbi módosítás: 2020.03.05. @ 11:26 :: Ravasz Levente