Ezt a verset két nyelven írtam meg, 2016-ban, amikor meglátogattam a Mamám. Öt évig éltem külföldön, nem tudtam, hogy egy nap újra haza fogok költözni, így született meg először angol, később magyar nyelven (igazából Mamám miatt fordítottam le). Noha a tartalom ugyanaz mindkettőben, szeretném mégis együtt publikálni a Héttoronyra, hiszen összetartoznak. Drága Mamámat nemsokkal a születésnapom után (alig két hete) veszítettem el idén, sosem volt alkalmam (talán bátorságom?) neki felolvasni a verset, de sokszor meg tudtam látogatni,és minél több időt együtt tölteni vele. Magam sem tudom, miért nem mutattam meg neki, de tudom, hogy tudta mennyire szeretem őt. Ezúton szeretnék neki emléket állítani, két nyelven, az örökkévalóságnak. Mert nekem már csak a csillagok maradtak utána.
Éjféli kimenő
Kiszökött az alkony a házból,
akár csak a kiskutyánk a kerítés mögül.
Szokatlanul csendes volt a ház, elálmosodtak
a szobák is, csak én nem tudtam aludni.
Magamra terítettem azt a régi, mentazöld
köpenyed, vajszínű virággal a gallérján és sétáltam egyet
az udvarban. Szerettem volna magammal vinni azt a köpenyt,
hogy legyen tőled valami, ami majd megnyugtat, ha rámtör
a félelem, hogy egy nap késve érkezem.
Gyermekként rengeteg időt töltöttünk együtt, így, a nyílt ég alatt,
és számoltuk a csillagokat. Mindig azt mondtad, majd holnap
folytatjuk, amíg végére nem jutunk, és én boldogan aludtam,
mert tudtam, nekem adtad a legszebb égi gyémántjaidat.
A köpenyed sarkát szorongatva ébredek, csak rosszat álmodtam.
Csaholva érkezik a hajnal, kezed alatt életre lobban a gáztűzhely lángja.
Álmosan forr a víz, a túlcsordulóan édes hársfatea reggeli békéjehez.
Mama, hazaértem. Haza.
***
Midnight out
-to my Grandma
The nightfall had escaped from the house,
like our little dog from under the fence.
All rooms were unwontedly silent, walls and
windows were yawning somnolently, I was
the only one, who couldn’t find relief.
Your old, mint coloured mantle with creamy
forever blooming flowers on the collar had
lay on my shoulders – I went for a walk to
the courtyard.
I felt grasping sorrow with greedy love, to just grab this
mantle with me on my way back to London,
I wanted to feel you on my skin, to comfort me
with your eternal presence, how I felt, when I was
just a child, refugee of my parents fight.
You teach me to count the starry nights, and wash
away my fears, that I will never have enough time
to give name to each little star. I realised now, this
sparkling diamond festoon is my heirloom of your
eternal love.
