A tájat, hol mostanában járok,
ritkán sebzi emberi lábak nyoma.
Ziháló mellkas halmai itt a dombok –
hófödte paplan alatt a vasárnapi simogatások –
gyerekkorunk törékeny hajnalán
amint tüdőnk légpárnái emelik az égbe,
akár a félénken hullámzó erdőket –
A közelben vesék telepei mossák
a fáradt kavicságyra vetkőzött vizeket.
Patakjaink mormogása örökös
mementó, melyben lüktetve szövi
holnapi mintáit az ember előtti emlékezet –
Nézem a felkarcolt ég sebeit.
Tépett dunyhák rejtekéből bújnak elő
felhők, szoknyák, meredő bércek.
Tüzesen szép asszonyarcok –
kacérak és merészek.
Az ő testük ez a vidék –
szeplőkkel borított lankák.
Villámcsapások alatt szántóföld ázik.
A búzatenger fodraiban vásznat bont egy ember,
arcán pipacsok mosolyával fest az égre.
Napraforgót olt a pipafüst kékjébe.
Kép: Pinterest – radikal.ru
Legutóbbi módosítás: 2020.04.07. @ 08:52 :: Nagy Horváth Ilona
