Döntöttem: mindent, ami eddig történt, leírok majd egy novellában.
Aki azt hiszi, hogy ez az elhatározásom ilyen határozott formában született meg, mint ahogy azt a fenti sor sugallja, az téved. Hosszú, napokig tartó bizonytalan tépelődés előzte meg. Azon a reggelen, abban a pillanatban kezdődött, amikor a számhoz emeltem a piros kávéspoharat, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs arról: milyen nap is van. Kétségbeesve próbáltam szétválogatni bizonyos tényeket, melyek egy része az éjszakai álmomhoz, a többi pedig, kétféle (valójában három, vagy talán még annál is több) valósághoz, meg a képzeletemben alkotott (és önállósult) világhoz tartozott.
Már a második cigarettát szívtam, de az álmom még uralta minden gondolatomat. Fejemben összekeveredett minden: a város egy rég lebontott utcájának képe, a Nemo kapitányt ábrázoló fametszet, meg a lengyelek(?), amint éppen egy zászlót próbálnak felrángatni valami rúdra, vagy talán hajóárbócra, és Zoli idegesítő hangja, amint újra és újra azt mondja mögöttem:
– Otto Weddigen! Otto Weddigen! Otto…
Nem tudtam, milyen nap van. Megkerestem a mobilomat. Kiderült, hogy már szerda. (Te jó ég! Nem mentem be dolgozni. Ki fognak rúgni. Már kétszer hívtak. Miért nem hallottam? Ja! Mert még aludtam. Majd telefonálok, hogy hasmenés, vagy valami más… Ha nagyon hisztiznek, akkor valami orvosi papírt is szerzek. Abba kell hagynom.)
Sok volt. Ez a kettős élet ledarált. Kiszállok!
„Novellában? Még hogy novellában? Szerencse, hogy én találtam meg ezt a valamit. Ezt a… Nem is tudom mit?!
Azt írtad, hogy szerdán. Akkor már egy hete nem mentél be. Nálam is kerestek, (Honnan tudták a számom?) Százszor telefonáltam. Nem vetted fel.”
– Vége! – mondtam délután Zsuzsának.
– Pont most? – kérdezte. – Zolit tegnap bevitték a kórházba.
– Nem tudtam – meredtem rá. – Bemegyek hozzá. Melyik osztályon van? (Arra gondoltam, hogy a pszichiátrián, mint…)
– A belen. A mája… Tudod, már régebben is…
– Mondtam neki, hogy ne szedje azt a sok szart. De én hiába pofázok.
– Muszáj volt! – sziszegte összeszorított szájjal.
– A végén még ennek is én leszek az oka – morogtam, és ott hagytam.
Zsuzsát és Zolit már vagy harminc éve ismertem. A Savariai Orákulumban találkoztunk először. Ez egy okkultista klub volt. Akkoriban a város minden második utcájában alakult valamiféle titkos, világmegváltó csoport. Volt azokban minden, ahogy illett: fekete drapéria, koponya az asztalon, keresztbe rakott lábszárcsontok, padlóra festett pentagram, méteres gyertyák, az egyikben még a régi szabadkőműves szertartásokat is előásták. Én négy klubnak is a tagja voltam. Talán azért kötöttem ki végleg az Orákulumban, mert ott volt a legkevesebb önjelölt próféta, álkrisnás, álbuddhista, kanálhajlítgató bűvész, meg világvége-hirdető.
Eleinte sokan voltunk. Aztán hál’ istennek sorban eltünedeztek azok, akik valamiféle könnyű pénzszerzési lehetőséget láttak az egészben.
Addigra pedig, amikor már elkezdhettük a kísérleteket, alig maradtunk húszan.
„Erre is rosszul emlékeztél. Nem az Orákulumban ismerkedtünk meg, hanem a Theatrum Chemikumban egy előadás előtt (ott volt valahol a Kiskar vagy Nagykar utca és az Ady tér között, már lebontották). Aznap, amikor az a… norvég vagy svéd arról prédikált, hogy »képzeletünkkel átírhatjuk a valóságot«, te meg felálltál, színpadiasan kivonultál, és bunkó módon jól bevágtad magad mögött az ajtót.”
Az ötletet loptuk. Ez az igazság. Ha ezt Zoli vagy Tibi (róla később) olvasnák, akkor biztos kikelnének magukból. Ők egy idő után elhitték, vagy elhitették magukkal, hogy ők találták ki. Pedig egy Marek nevű lengyel sráctól hallottunk róla először, akit az egyik este Eszter hozott magával, és akivel – „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” – iszonyúan berúgtunk.
Az első ártalmatlan kis módosítást az én terveim szerint hajtottuk végre. Két évig tartott, mire eredményt értünk el.
Sikerült becsempésznünk Aurelius Victor könyvébe, hogy Septimius Severust nem Carnuntumban kiáltották ki császárnak, hanem Saváriában.
Nem. Nem változtatott semmin sem, csak bizonyított. A (lengyelektől lopott) módszer működött. Zoli és Tibi (akiről akkor még nem derült ki az a félelmetes dolog) pedig roppant tehetségesnek bizonyultak. (Zsuzsa már kevésbé, én pedig egyáltalán nem.)
„Én erre a lengyelre nem emlékszem. Talán azon az estén nem is voltam ott. De az az igazság, hogy Eszter nevű csajra sem… A »módszert«, ahogy nevezted, pedig biztos, hogy Tibi találta ki. Ez ziher! Vagy… Vagy mégsem?”
Én, mint az örök szkeptikus, egy újabb bizonyítást javasoltam. Az ötlet Zsuzsa fejében született meg. Megmondom őszintén, nekem ez a második terv nem tetszett. Szerettem Joyce regényét, és a beavatkozást ebben az esetben amolyan szobordöntögetésnek tartottam. Aggályaimra Tibi azt felelte, hogy a regénynek annyi kiadása és fordítása van, hogy egy ilyen kicsi kis módosítás fel sem fog tűnni senkinek sem. Hm… Tévedett.
Ment minden, mint a karikacsapás. Ehhez már három hónap sem kellett. És… és megjelent az Ulyssesben az a bizonyos passzus, miszerint Leopold Bloom édesapja, Szombathelyről vándorolt ki Dublinba.
Amikor a Főtéren álló Blum-ház falára elhelyezték James Joyce emléktábláját, mi is ott vigyorogtunk a hátsó sorokban. Akkor még egyikünk sem jött rá arra, hogy valami nem stimmel. Én is csak később… sokkal később. Amikor már…
Teltek az évek. Közben mindegyikünk élte a saját életét, és csak ritkán, ha valami probléma adódott, akkor találkoztunk. Néha olyan érzésem támadt, hogy Zsuzsa hol Tibivel, hol meg Lacival kavar, de… Ha visszagondolok, tulajdonképpen semmit sem tudtunk egymásról. Ha együtt voltunk, csak az új projektről beszéltünk, és semmi másról.
„Te szemétláda! Hogy szúrtam volna ki a szemed, amikor… Még hogy Tibivel meg Zolival kavartam? Veled kavartam! Veled, pedig akkor már… Féltékeny voltál? Nahát! Ez, jó!
A Joyce-tábla avatója után mondtál valamit Zolinak, amitől teljesen beijedt. De én megnyugtattam, hogy úgysem tudsz semmit. Mármint arról, hogy nem csak az a pár sor változott meg, hanem…”
Az „Ómen” tervével Tibi állt elő („Most már csináljunk valami hasznosat is!”). Mindannyiunknak tetszett. Mindannyiunknak? Addigra már csak öten maradtunk, és rövidesen Eszter is felszívódott.
„Már megint az Eszter? Ki a fene lehetett az az Eszter?”
Az az átkozott „Ómen” minden szabadidőmet lekötötte. Rengeteg utánajárással, elemzéssel járt, ami mind az én nyakamba szakadt, mert hát ők… ők, hárman… ők ugye a „kiválasztottak” voltak, és más volt a feladatuk.
Az ómen szó jelentése: előjel, figyelmeztető jel. Visszafelé olvasva és nagybetűvel kezdve: Nemó, ami szép magyar kiejtéssel egy Verne hős nevét adja. Figyelmeztetés lenne? Tibi szerint az író előre látta az elkövetkező két világégés tengeralattjáró-háborúit, csak hát nem figyelt fel rá a kutya se. „De ha egy kicsit belenyúlnánk?” Megpróbáltuk.
Eltelt egy év, és nem történt semmi. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy a többi csak valami szerencsés véletlen volt? Először Zsuzsa fogalmazta meg: „Valamiért más, mint az előzőeknél.” Zoli akkor még hevesen tiltakozott, meg a fejét rázta, mint egy eszelős, aztán néhány nap múlva csak kinyögte: „Itt valami tényleg nem stimmel”.
„Nem mondhattuk el. Már rég nem az »Ómen« eredeti tervén dolgoztunk. Ha tudtad volna, lehet, hogy már akkor kiszállsz, vagy ahogy Zoli mondta, megzavart volna az elemzésben.”
Egy napon megkerült Eszter. Mikor elmondtam neki, mivel foglalkozunk, elképedve hallgatott. Emlékszem, felugrott a székről, az ajkát rágva járkált fel és alá az asztal mellett, időnként rámeredt valamelyikünkre és… és csak kinyögte:
– Figyeljetek! Én tudom, mi a baj.
Tényleg tudta. Az a bizonyos lengyel fickó, Marek (talán Pakcinski, vagy Baraniecki, már nem emlékszem), akit mindnyájan ismertünk, és aki akkor régen azon a részeg éjszakán elfecsegte a trükköt, egy csoport élén hasonló kísérleteket végzett, mint mi. Ráadásul ők is ugyanabban a műben turkáltak. Azt vették a fejükbe, hogy visszaállítják az eredeti szöveget, amely egész másról szólt, mint az, amelyik később megjelent. Nemo kapitány a regény első változatában egy lengyel hazafi volt, akinek feleségét a cár katonái kancsukával halálra verték, gyermekeit pedig elvitték Szibériába. A lengyel Nemo az orosz hajókat pusztította tengeralattjárójával, éppen úgy, mint a később megjelentben az indiai herceg az angolok hajóit.
Tibinek ez sok volt. Először csak az asztalt csapkodta, aztán tört-zúzott mindent, ami az útjába került. Máig sem értem, miért rágott be annyira.
– Nem hagyom! Nem hagyom! Az „Ómen” az enyém! – ordította, és elrohant.
Fogalmam sincs arról, mit művelt azon az éjszakán, de… Persze lehet, hogy nincs semmi összefüggés a két esemény között, de…
„Ezt nem értem. Akkor sem voltam ott? Vagy ez tényleg csak egy novella? Megint az Eszter, meg a Marek? Pakcinski? Ezt a nevet mintha már hallottam volna. Meg Baraniecki? Ezek nem valami sci-fi írók? Csak kitaláltad az egészet? Vagy lehet, hogy én sem tudtam mindenről?”
Reggel Eszter telefonált, hogy visszautazik Gdanszkba, mert Marek autóbalesetet szenvedett, és kórházban van. Még aznap, talán tíz körül Zsuzsa is hívott: Tibit bevitték a pszichiátriára. Másnapra szabadságot kértem. Meg akartam látogatni, de nem engedtek be. Hiába faggatóztam, nem mondtak az állapotáról semmit sem. Hazamentem, és mondatonként átrágtam magam a könyvnek mind a kétszáznyolcvanöt oldalán.
Marekék módosítgatásainak alig maradt nyoma: egy Kosciuszkót, a lengyel szabadsághőst ábrázoló metszet Nemo kabinjában, és az a bizonyos lengyelnek tűnő, megfejthetetlen mondat: „Nautron reszpok lerni virh.”
Arra gyanakodtam, hogy talán a kronológiában beálló zavart is ők okozták. (Verne sokkal precízebb volt annál, minthogy ennyire összekeverje a dátumokat!) Nemo kapitány A rejtelmes sziget szerint 1868. október 15-én hunyt el, előtte néhány nappal pedig arról beszélgetett az egyik főhőssel, hogy 18 évvel korábban találkozott Aronnax professzorral. Míg a prof a másik regényben 1868. június 2-án szökött meg a Nautilusról. Tehát nem 1850-ben, mint azt az előző mű sugallja.
Beszéltem erről Zolinak, aki csak legyintet. Nem tartotta fontosnak. Azt mondta, hogy Tibi nélkül sokkal nehezebb lesz, de ha kell, akkor egyedül is folytatja. Kérdeztem tőle, változtassunk-e valamin. Mire ő azt felelte, hogy maradjuk az eredeti tervnél.
– Éljen Otto Eduard Weddigen! – mondta, de a hangjában semmi meggyőződést sem hallottam.
„Lehet, hogy nekem sem mondtak el mindent? Vagy tényleg csak egy novella tervezet része? Ez egyre zavarosabb. Tibit egyébként nem úgy vitték be a zártra, hanem magától vonult be, hogy nyugodtan dolgozhasson.”
Weddigen az első világháború egyik híres (vagy talán leghíresebb) német tengeralattjáró kapitánya (ahogy később mondták: ásza) volt. Ötven név közül választottuk ki az övét. Ezt a nevet szántuk Nemónak, az angol hajók rémének, hátha még a világégés előtt valaki felfigyel rá, hogy valóban létezik egy ilyen nevű kapitány, és akkor talán…
Tibihez nem jutott be egyikünk sem. Zoli állítólag még egy fehér köpenyt is szerzett, és abban akart belógni, de már a portánál kiszúrták.
Eltelt újabb három év, nem változott semmi. Úgy tűnt, Marekék is leálltak. Ja igen! Eszter azóta sem került elő.
Akkor éjszaka a neten rátaláltam néhány furcsa mondatra. Nem tudtam eldönteni, hogy…
A hidegháború idején az USS Marshall amerikai atom-tengeralattjáró az Antarktisz jegébe fagyva, egy idegen tengeralattjárót talált. Először azt hitték, hogy egy balesetet szenvedett szovjet hajó. Két hétig tartott, mire a kutatócsapat a közelébe férkőzött. A hajó oldalán a Nautilus felírat díszelgett, odabent pedig egy hajónaplót találtak, melyet 1804-től 1846-ig vezetett egy kapitány, aki a Nemo szignót használta. A tinta és a papír elemzése azt mutatta, hogy a tárgyak és az anyagok a 19. század elején készültek.
Valóság? Novella, vagy egy film tartalma? Semmiféle hivatkozást nem találtam. A szerzője, amennyire a szövegkörnyezetből kivettem, tényként tálalta. Mi csináltuk volna? (Vagy Marekék?) Nem tudom megmondani miért, de Tibire gyanakodtam. Tovább kutakodtam, és… Másnap, azon a bizonyos reggelen, miközben a kávéba bámultam, már tudtam, hogy az események irányítása réges-rég kicsúszott a kezemből. Úgy döntöttem, hogy vége! Mert, persze, találtam mást is… Sokkal vadabb dolgokat.
Azt hiszem, leírtam minden fontosat…
Félek, hogy már az a novella sem jön össze…
„Mi ez a zagyvalék? Ez a… ez a jégbe fagyott baromság? A frászt hozod rám. Lehet, hogy én is csak egy bohóc voltam ebben az egész történetben? Egy dróton rángatott báb, akinek fogalma sem volt arról, hogy mibe keveredett? De akkor ki irányítja itt a szálakat? Mert most már kétlem, hogy közülünk való. Vagy mégis? Ennyire sem bíztak bennünk, hogy elmondják? Ráment az egész életünk, és… és…
Megvárjam a rendőrséget? (Mentőre itt már semmi szükség.)
Jaj! Ezzel az irománnyal meg mi legyen? Itt hagyjam? Azt hiszik majd, hogy bediliztél.
Úristen! Minden ragad a vértől.
Miért tetted?
Megértem, hogy már ki akartál szállni. Megértem.
De akkor sem így kellett volna. Nem így!”
