Csendes szombat ez, pihen a kovász
– kihunyt a láng, szunnyad a parázs.
Ilyenkor nagy dolgok születnek a
láthatárok másik oldalán – siketté
lettek bár fülek, s csak láthatatlanban
remélnek fürkésző szemek, a csodák
mégis átvonulnak mind az emberek
felett.
Igazi rendjét sem ismerem imáim
sorának, sőt, szavakat néha öntudatlan
halmozok, de mégis oldottabbá válik
én-természetem, még akkor is, ha
ujjaimmal épp csak malmozok,
s akár a harmadik sosem tanult
rózsafüzérem alatt, amikor körém
gyűltek a kerti madarak, s az egyik
épp csak karnyújtásnyira egy vas-
csövön vidáman billegett, a másik
fűből méregetve nézett minden
olvasószemet – mit tudtam én akkor,
Máriához érnek-e az Üdvözlégyeim,
de úgy nyugodtam rá a délutánra,
mint Jézusunkra megbánt vétkeim.
Hat ránézésnyire nyílnak a virágok
naponta, a madarak csicsergésének
dallamát hetedszerre jegyzi meg a
fül. Villanydróton gerle, fészekben
békés gólyapár, világoskékebb nem
volt még az ég, mellettem diófa áll.
