Ha néha búsan is telik a nap, hazafelé
az utcánkban már várnak a madarak,
s füttynótáik dallamára hangolódva
szívem, ha nem is látnám az utcát –
tudnám, hazaértem.
Már a szomszédos házak mellett felgyorsul
a léptem, mintha a kanyartól fogócskáznom
kellene a széllel, s tekintetemre olyan sűrűn
járnak a füvek és a fák, már nem menne
a hóeleji levélszámolás.
Valahogy a kavicsok sem mozdulva az útról
meggyőzően biztatgatnak hazavárásukról, s
legkedvesebb képem, százszorszépek ezre,
mert az első párat anyám ültette a kertbe.
