Kikötöm csónakomat
ott, hol lelassul a víz.
A homokban óvatosan
taposok, erős fény vakít.
A fák, mint koszorúk
ölelnek körbe, mint a táj,
mi is folyton változunk.
Tavaszi virágok illatát
lengeti felém a szél.
A fákon túl nárciszmező.
Itt nincs senki más, csak én,
s a lombok közt ölelkező
madarak. Várok. Énekük
lassan betölti a teret.
Testem a fűben elterül,
a kék ég majd betemet.
A mező, akár az élet,
az erdőnél véget ér,
de más szögből nézve
lehet, hogy végtelen,
s szép lesz majd az ébredés
a hűvös alkonyon,
ha eltűnik a félelem,
s a megfáradt arcokon
mosoly s áldott béke lesz.
