János már el is felejtette azt a bizonyos találkozást, és az ígéretet, amit anno Pozsonyi tett neki. Közben eltelt egy másfél év. A háború egy úgynevezett állóháborúvá alakult. A csapategységek lövészárkokból lőtték egymást, és rohamokra, avagy közelharcokra ritkán került sor. És persze pusztított a járvány, a pestis és a kolera. Voltak olyan csataterek, ahol hetekig ott álltak a temetetlen holttestek. Aztán a szembenálló felek megegyeztek, hogy addig amig eltemetik a halottjaikat, tűzszünetet tartanak. Sőt! 1914 végén, a harctéren a szemben álló felek együtt ünnepelték a karácsonyt, félre téve az ellentéteket.
1916 márciusában aztán Jánost berendelték a főparancsnokságra. Közben a ranglétrán is emelkedett, és vitézségi érmet is kapott. Még az apja is büszke volt, habár egyetlen egy alkalommal találkoztak, amikor egy sebesülése után otthon lábadozott. Ám, amint rendbejött, tért is vissza a frontra, noha az apja szorgalmazni akarta az áthelyezését valami nyugodtabb, biztonságosabb helyre. De János nem engedte a közbenjárását.
– Hagyja apám uram. Én nem akarok semmi protekciót sem. Minden, amit elértem eddig, az saját magam erején és kitartásán múlott. A hadnagyi rangig vittem. Ezután sem lesz másképpen.
– Meghajlok az elhatározásod előtt, de ha közelebb kerülnél a vezérkarhoz, hamarabb mehetnél feljebb a ranglétrán. Még tábornok is lehetne belőled.
– Nincsenek ilyen ambícióim. Remélem most már hamar vége lesz a háborúnak, aminek semmi értelme nem volt. Az egész csak sötét politikai érdekek miatt van, meg egy megtervezett gyilkosság az alapja. Nem mondtam le a régi terveimről, és polgári foglalkozást akarok magamnak.
– Továbbra is fényképész szeretnél lenni?
– Igen. Ha ebben tudna segíteni apámuram, akkor ebben segítsen.
Ennek tudta be János, hogy beidézték a főparancsnokságra „raportra”. Sokat nem tévedett, de az öreg Paulini igyekezett továbbra is háttérben maradni. Az egész „akciója” arra irányult, hogy valami olyan helyre helyezzék át a fiát, ahol kevesebb a puskaporszag. A többi, az már a véletlen műve volt.
Jánost teljes meglepetésként érte, amikor nem mással találta magát szemben a közvetlen parancsnoka mellett, mint Pozsonyi urammal.
– Gondolom már el is felejtette fiatal barátom, a magának tett ígéretemet. Ám nem szeretek csak ígérgetni. Mostanra sikerült összehozni ezt a találkozást Önnel, és az elöljáróival. Előterjeszteném a javaslatomat. Én azt kértem, hogy ha egy mód van rá, akkor Önt, mint „haditudósítót” alkalmazzák a továbbiakban. A további részleteket meg fogja tudni mellettem. Tájékoztatnám, hogy a parancsnokság a mai naptól kezdődően ebbe a státuszba helyezte át. Mától én vagyok a közvetlen felettese, de továbbra is a K. U.K kötelékébe tartozik.
János nem győzött csodálkozni, és nem tudta, hogy majd hogyan hálálja meg Pozsonyi uramnak a közbenjárását. Mikor már a parancsnokságon kívül voltak, akkor szólt a leendő felettesének:
– Nem is tudom mit mondjak Önnek, Pozsonyi úr, és hogyan fogom tudni ezt meghálálni. Igyekezni fogok majd!
– Nem csupán nekem köszönheti. Ez a kinevezés nem az én érdemem csupán. Sok mindent még nem tud a leendő beosztásával kapcsolatban, idővel úgy is megtudja. Minden esetre csak egyre kérném, ámbár ezt szinte felesleges is megemlítenem, hogy ha kérdezik majd magától mi az áthelyezésének az oka, arról ne beszéljen.
– Nem is tudnék, hiszen még én magam sem tudom. Mert ez az elnevezés, hogy „haditudósító” sok mindenre enged következtetni.
– Mindenről tájékoztatni fogom fiatal barátom. Ám, azt már most közlöm, hogy rengeteget kell majd ide-oda utazgatnia.
1916 márciusában aztán Jánost berendelték a főparancsnokságra. Közben a ranglétrán is emelkedett, és vitézségi érmet is kapott. Még az apja is büszke volt, habár egyetlen egy alkalommal találkoztak, amikor egy sebesülése után otthon lábadozott. Ám, amint rendbejött, tért is vissza a frontra, noha az apja szorgalmazni akarta az áthelyezését valami nyugodtabb, biztonságosabb helyre. De János nem engedte a közbenjárását.
– Hagyja apám uram. Én nem akarok semmi protekciót sem. Minden, amit elértem eddig, az saját magam erején és kitartásán múlott. A hadnagyi rangig vittem. Ezután sem lesz másképpen.
– Meghajlok az elhatározásod előtt, de ha közelebb kerülnél a vezérkarhoz, hamarabb mehetnél feljebb a ranglétrán. Még tábornok is lehetne belőled.
– Nincsenek ilyen ambícióim. Remélem most már hamar vége lesz a háborúnak, aminek semmi értelme nem volt. Az egész csak sötét politikai érdekek miatt van, meg egy megtervezett gyilkosság az alapja. Nem mondtam le a régi terveimről, és polgári foglalkozást akarok magamnak.
– Továbbra is fényképész szeretnél lenni?
– Igen. Ha ebben tudna segíteni apámuram, akkor ebben segítsen.
Ennek tudta be János, hogy beidézték a főparancsnokságra „raportra”. Sokat nem tévedett, de az öreg Paulini igyekezett továbbra is háttérben maradni. Az egész „akciója” arra irányult, hogy valami olyan helyre helyezzék át a fiát, ahol kevesebb a puskaporszag. A többi, az már a véletlen műve volt.
Jánost teljes meglepetésként érte, amikor nem mással találta magát szemben a közvetlen parancsnoka mellett, mint Pozsonyi urammal.
– Gondolom már el is felejtette fiatal barátom, a magának tett ígéretemet. Ám nem szeretek csak ígérgetni. Mostanra sikerült összehozni ezt a találkozást Önnel, és az elöljáróival. Előterjeszteném a javaslatomat. Én azt kértem, hogy ha egy mód van rá, akkor Önt, mint „haditudósítót” alkalmazzák a továbbiakban. A további részleteket meg fogja tudni mellettem. Tájékoztatnám, hogy a parancsnokság a mai naptól kezdődően ebbe a státuszba helyezte át. Mától én vagyok a közvetlen felettese, de továbbra is a K. U.K kötelékébe tartozik.
János nem győzött csodálkozni, és nem tudta, hogy majd hogyan hálálja meg Pozsonyi uramnak a közbenjárását. Mikor már a parancsnokságon kívül voltak, akkor szólt a leendő felettesének:
– Nem is tudom mit mondjak Önnek, Pozsonyi úr, és hogyan fogom tudni ezt meghálálni. Igyekezni fogok majd!
– Nem csupán nekem köszönheti. Ez a kinevezés nem az én érdemem csupán. Sok mindent még nem tud a leendő beosztásával kapcsolatban, idővel úgy is megtudja. Minden esetre csak egyre kérném, ámbár ezt szinte felesleges is megemlítenem, hogy ha kérdezik majd magától mi az áthelyezésének az oka, arról ne beszéljen.
– Nem is tudnék, hiszen még én magam sem tudom. Mert ez az elnevezés, hogy „haditudósító” sok mindenre enged következtetni.
– Mindenről tájékoztatni fogom fiatal barátom. Ám, azt már most közlöm, hogy rengeteget kell majd ide-oda utazgatnia.
…folytatás következik
Legutóbbi módosítás: 2020.05.07. @ 12:03 :: Bereczki Gizella - Libra
