Már nem emlékszem az arcod vonalára,
csak hálót fon köré a képzelet.
Próbálom még felidézni a szemed,
vagy a szádat,
de oly sok év telt el, s talán már nem lehet…
Már nem emlékszem a hangod selymére.
Talán mert agyamat
süketté tette a csend.
S bár az emlékeimből még néha előhívnálak,
de talán húsz év távlatából már nem lehet…
és nem emlékszem a hajad illatára,
csak megtréfál néha a képzelet,
s tudni vélem, mert utánad úgy vágyom,
hogy a lelked
még időnként itt tévelyeg…
és nem emlékszem a tested melegére
vagy ölelésedre,
mi begyógyította a fájó sebeket,
de talán még hallani vélem szíved dobbanását,
és köszönöm Néked az életet.
és néha úgy érzem, még látlak,
hogy a húgom emeli rám a szemedet,
és az ő hangjában felfedezni vélem
a hangodat, mint lágy éneket.
Nem.
Nem emlékszem másra,
úgy szégyellem.
Álmaimban néha a kutyád üvöltését hallom,
és a pap énekét,
míg élettelen tested szentelte meg.
