Anyám mára kicsit őszebb és lassabb,
de a szíve ugyanolyan, mint amilyen
akkor volt, amikor esténként keresztet
vetett a homlokomra, és összezárva
kis kezem: Imát minden este mondj!
– ígértette meg velem.
Ölében múlott lázam, hogyha volt, s
fáradtságot a jó szó nem ismert ajkain.
Ha pénzünk sem volt néha, honnan is
tudhattam volna azt, hiszen mindig
arról győzött meg, nálunk a Földön
nincsen gazdagabb.
Mi jóízűen falatoztunk, ő hazugságot
nyelt, s bár biztosan megkóstolta volna,
amit ettünk, fejét is elfordítva mondta:
Ezt sem szeretem.
Ő így tud csak szeretni, így tudott régen,
és így tud most; én mindig és mindent
megkaptam tőle minden értelemben,
amit gyermek anyától kaphatott.
