Cserebogárszagot hozott a szél, és én kettőt
megfogdostam gondolatban, ahogyan gyerek-
koromban is, amikor esténként apáméknál
a teraszon a lámpafény alá repültek. Mindig
csak két dolog volt, ami kopogott nálunk,
a jégeső és a cserebogarak. A vendégek
rendszerint anélkül is bejöttek a házba.
Akkoriban az emberek nem zárták kapuikat
kulcsra, és a bejárati ajtóval sem bíbelődtek,
ha elérkezett az este – tolvajok garázdaságát
a gazda nem feltételezte.
Különben is, legalább a fél falu tudta, hogy
a házaknál hová rejtik az ajtókulcsokat –
az ablakpárkányban a virágcserép mögött
lapul vagy a posztó lábtörlő alatt.
Rengeteg boldog kutyát láttam születni, élni,
halni – nem akartak ezek senkit megharapni,
inkább barátnak küldte őket családok mellé
az Isten, meg aztán azt sem akarta biztos,
hogy a maradék étel kárba vesszen.
Nekünk is volt boldog kutyánk, imádta a
cserebogarakat – nem bántotta őket akkor
sem, ha az orra elé potyogtak, amíg
a lábtörlőn pihent a lámpafény alatt.
