Kőmüves Klára : – túloldalak –

Nyomtatás

Utcám végén folyik az Ipoly, amelynek sodrásában köveken hasalva tanultam úszni, és sokáig nem értettem, miért szól rám az anyám: Meg ne lássalak a folyó túloldalán! Később még inkább nem értettem meg őt, amikor a szemközti faluban lakó rokonokhoz igyekeztünk, ami gyalogosan úgy tizenöt perc, de mi autóval mentünk, s abban legalább egy óra telt. Még nagyobb zavart fejemben az okozott, amikor szlovákoknak mondták őket, de magyarul beszéltek, és én pontosan tudtam, hogy magyarok. Később, kisiskoláskoromban Madách is megzavart, mert más országot mutatott a térkép, amikor megkerestük a születési helyét, és itt született, tőlünk nem is olyan messze – még sajnáltam is, hogy nem él már, mert ha élne, taníthatna regényírásra, szép beszédre. Meg aztán azt hangsúlyozta mindig a tanár is: magyar… – ahogyan Kazinczy, Mikszáth és Arany. Sehogy sem értettem, miért van ez, mikortól és hogyan, hiszen nagyon nehéz úgy tanulni, hogy korodnál fogva semmit sem érthetsz pontosan. Végül aztán abban maradtam gyerekként magammal; bármit is írt a történelem át – én felkeresem egyszer Alsósztregovát, és addig faggatózom ott, míg meg nem érthetem, hogy miért szól rám folyton az anyám: Meg ne lássalak a folyó túloldalán!