Szavakká gyúrt érzésekkel focizok minden éjjel,
míg plafonomon szárnyakat bontogat egy szúnyogpár,
fülembe duruzsol, ütemet ront, lassan unom már,
kezem tapsol, tenyeremben egy fikarcnyi élet,
volt –
Némán mozognak ajkaim, ha pirkadni kezd a ma,
hátam mögött vékonyan rajzolódik már
a paplan alatt még szuszogni vágyó mi lesz, ha,
fülem mögött lassan rendeződnek a hangok,
ajtó csapódik, kávé fő,
néha az egyszerű hétköznapok zavartalan folyása
ijesztő.
Nem tudom, mikor oldódott fel bennem a lélek
és vált valami zajos, ragacsos maszlaggá,
de többé nem mormolom, hogy
szeretném, ha szeretnének és –
mert vagyok valakié, és mégis önmagam,
de a folyamatosan zuhanó órák súlya
mára már súlytalan.
Megszokás, mondom, és mégsem tudok
hozzászokni, hogy ez vagyok én,
hatvan kilónyi megálmodott élet
kisebb beteljesült szeletke –
és a többi beteljesületlen nemtudommik hiánya.
Talán pont ennyi csak saját szúnyoglétünk boldogtalansága,
egy villanásnyi nappal, míg felcsillan a szem,
aztán több tucatnyi átduruzsolt, szürke lét,
sötétedik, egy csattanás,
és már a fejemben sem írom tovább
a szavakká összegyúrt érzések miértjét.-
