Áldani Istent minden pillanatban,
ennyit hagyott reményül ez a tavasz,
a nyár csak bujkál, felfénylik hajamban,
mint érett kalászok között a panasz.
Imák után vajon mit hoz majd az ősz,
kezemet fogva ki megy el és marad,
egy mezítlábas gyermek tán megelőz,
mielőtt valaki eloltja szomjamat.
Míg földre ereszkedik lassan térdünk,
kétségbe esve figyel a lét szeme,
összekulcsolt kézzel semmit se kérdünk,
fehér ruhás galambok hívnak, gyere.
Szeretni egymást, míg el nem fogy léptünk,
jégvirágos rét lett Isten tenyere.
