Harminckét éven keresztül – mint mondani szokás – normális ember volt. Egy fiatalember probléma nélküli életét élte. Néhány tiszavirág-életű szerelem, a szeszes italt nem szerette és kábítószerrel sem próbálkozott soha, s még a szülei sem váltak el! Szeretett egyke volt, nyáron anyai nagyszülőknél nyaralt, és az érettségi után postai tisztviselő lett.
Szülei példáját követte. Édesanyja könyvelést tanított egy kereskedelmi iskolában, amíg apja egy állami, egészségügyi biztosító intézet vezetője volt a fővárosban. Az állami adminisztráció – nagy A-val –, biztosította számukra a biztos munkát és a nyugdíjat.
Egy normális ember. 25 éves fejjel, a júliusi nemzeti ünnepen, a tűzoltók bálján ismerkedett meg Laurence-szel. Két évvel fiatalabb kis barna nő, a Saint Antoine kórház egyik ápolónője. Kölcsönös szimpátiájuk volt románcuk kezdete.
Laurence valóban meglepődött, mert Michel egész este nem nyúlt hozzá, s mikor éjfélkor hazakísérte, nem csókolta meg.
Félénk talán – gondolta –, de komolynak látszik. Mert valóban jó társalgó volt. Mindenről tudott beszélni. Filmekről, könyvekről, de egy szó sem a politikáról. Valójában szűz fiatalember volt, ami manapság ritkaság! Tudta jól, mert a barátok és kollégák mindég büszkén mesélték kalandjaikat. Néhány nős ismerősnek még szeretője is volt. Fiatal nők és férjes asszonyok.
Forró szerelmekre vágyott ő is. Erről ábrándozott, de félt a betegségektől. Egy ártatlan fiatal lányról álmodozott, ami valóban képtelenség volt! Véletlenül Laurence-re talált. A lány mindent tudott, látott és ismert, nem csak azért, mert mint ápolónő egész nap meztelen beteg férfiakkal foglalkozott, de 16. éve óta szeretkezett, és a kórházban több orvosnak és ápolónak nyújtott rendszeresen örömet.
Kalandjairól soha nem beszélt, és Michelnek fogalma sem volt szexuális ismereteiről. Július 14-én éjfélkor nem hívta a lakásába, és a nyakába sem csimpaszkodott szép vörös ajkait kínálva. Olyan tartózkodó magatartása volt, mint amiről Michel álmodott.
Másnap, a hosszú nyári este lett a cinkosuk. Kéz a kézben sétáltak a Bois de Vincennes bágyadt falevelei alatt. A tó partján összeszedve bátorságát megcsókolta a lányt. Laurence csak erre várt.
Michelnek egy gyönyörűség volt. Egy új világ, határtalan világ nyílt előtte meg. Laurence csókjaitól az volt a benyomása, hogy meghódította, s amikor este tizenegy óra óra felé megálltak a csukott kapu előtt, a fülébe suttogta, miközben haja parfümjét magába szívta: felmehetek?
Ez éjjel valóban férfi lett.
Életében az Én-ből Mi lett. A lány hozzá költözött, és az volt a meggyőződése, hogy kapcsolatuk örökkévaló.
Két évvel később barátságosan „elváltak”. Valójában ez nem egy igazi válás volt, mivel soha nem házasodtak össze, csak együtt éltek, egy lakásban. Két évig illúzióban éltek. A fiú naivul hitte, hogy valódi, nagy szerelmet él, amíg a leány azt gondolta, hogy a végtelenségig lehet megcsalni egy férfit, mivel semmi nyom nem marad a többi után. Ebben persze igaza volt. Michel nem tudta, hogy rendszeresen felszarvazták a munkaidő órái alatt. Laurence számára a kísértés nagy volt, pedig semmi szüksége nem volt ezekre a párján kívüli kapcsolatokra, mert Michelben fiatal és erőteljes férfit talált. Egyszerűen képtelen volt nemet mondani, ha valaki megkívánta. Egy szép napon egy fiatal orvos hívta meg és a kaland komollyá változott. Az orvos beleszeretett, a változat kedvéért a lány is szerette. Az orvos családra vágyott, Laurence két bőröndjével hozzáköltözött.
Mikor elhagyta Michelt, a lány nagy jelenettől félt, de minden csendben folyt le. A férfi szótlanul, tátott szájjal hallgatta magyarázkodását, és csak indulása pillanatában rezzent fel bénultságából.
‒ Megengeded, hogy utoljára megcsókoljalak?
Megengedte.
Szenvedélyes csók volt. Ajka az ajkán, nyelve lázasan kereste nyelvét, de csak fogait találta. A lány eltűnt az életéből.
Élete ismét megváltozott. A Mi-ből újra Én lett, de most már magányát tiszavirág életű kalandok tették kellemessé. Semmi szentimentális érzelme nem volt ezekkel a nőkkel.
Szeptemberben, egy szombat délután valami változás történt. Unatkozott, nem tudott mit csinálni önmagával, mikor a párizsi járdát még őszi napsütés melegítette, és a nők arcbőrükön hordták a nyaralás színes emlékeit. A Boulevard Beaumarchais tömegében sétált, halálra unva magát. Szokása ellenére megállt a kirakatok előtt, azt a látszatot keltve, hogy érdekli a látvány. Az egyik boltban hangszerek voltak: gitár, hegedű, klarinét és más, számára ismeretlen nevű elektronikus hangszerek. Zenei téren teljesen analfabéta volt. Nem volt füle és hamisan énekelt.
Nem tudni, miért lépett be az üvegajtón. Bent még több hegedű, dobok, gitárok, trombiták, metronóm, egy harmónium és két fekete, nyitott zongora, mintha rá várna. Miközben tétovázva közeledett az egyik zongora felé, tekintete átsiklott a hangszereken. A fekete-fehér billentyűk mágnesként vonzották. Életében soha nem volt alkalma egy zongorához nyúlni. Mutatóujjával egy billentyűt érintett. „Pam-pam.” Mély hangot hallott. Valahonnan az üzlet mélyéből egy kiszolgáló, arcára fagyott mosollyal tette fel az örökös kérdést: „Érdekli, uram? Előnyös hitelfeltételeink vannak.”
Semmit nem hallott. Valami furcsa felfordulás volt a fejében. Egy ellenállhatatlan kényszer hatása alatt ujjai a billentyűkhöz értek és Liszt „Szerelmi álma” árasztotta el az üzletet. Ujjai pillangóként szökdécseltek a zongorán. Csukott szemmel játszott. Teste a ritmust követve hajladozott előre-hátra. A darab végére érve nem vette észre a megdöbbent arcokat, hanem mint egy megszállott, folytatta Chopin „Fantasie Impromptujával”. Varázslatos hangokban fürdött közönsége, a néhány vevő és az eladó. Felejthetetlen pillanatot éltek át, egy zseniális kompozitőr és előadóművész találkozását.
Szemei lelkes arcokra nyíltak mikor leütötte az utolsó hangot. Nem értette, hogy miért tapsolnak. Az elnémult zongorát nézte, majd a vevőket, és nem tudta, hogy miért volt az üzletben. Sietve, szinte elmenekült.
‒ Uram, uram!
Az eladó utánaszaladt, de ő tétovázás nélkül kilépett az üvegajtón, hogy a platánok árnyékában eltűnjön.
A Bastille felé ment és leroskadt egy szabad asztal melletti székre, az egyik térre néző kávéház teraszán. Jól tudta, hogy számára teljesen ismeretlen klasszikus zenedarabot játszott. Ő zongorázott, ebben biztos volt. És valószínűleg jól játszott, ha hinni lehetett hallgatók tapsának.
Fejében minden összekavarodott. A második kávé után egy whiskyt rendelt, de gondolatai mégsem rendeződtek. Nem talált választ a kérdésre: hogyan játszott a zongorán?
Fizetés után alvajáróként ment át a téren a gépkocsik között, és megállt az Arzenál kikötő előtt. A daru egy kis sétahajót emelt ki, de a hajó helyén szeme a zongora fekete-fehér billentyűit látta.
*
Nagyon rossz volt az éjszakája, mert semmi magyarázatot nem talált. Érthetetlen volt minden. Irreális és nyugtalanító. Néhány napra volt szüksége elfelejteni és eltemetni az emlékek lomtárában, és újra hétköznapi életet élni. Két hét múlva álmodni kezdet.
Hangversenyt adott. Frakkban ült a nyitott zongora előtt. Mikor a koncert véget ért, a sötétbe burkolt teremből tapsvihar áradt felé. Lámpák és fényszórók sugara forralta a levegőt, és érezte hátára tapadni a verejtéktől nedves ingét. A zongora felé fordult és kezeit nézte. A hosszú és vékony ujjak nem hasonlítottak nagy körmű, rövid és vastag ujjaira. Ez nem az ő keze volt!
Az első akkordra ébredt fel hirtelen, és valóban melege volt. Az utolsó hangfoszlány még füleiben csengett, és nyitott szemmel szobája sötétjébe meredve hallgatta az időt őrülő ébresztő óra tik-takját.
Az éjjeli kislámpa fényénél nézte az órát. Háromnegyed négy. Felkelt felfrissíteni arcát, majd egy pohár vizet ivott és visszafeküdve hosszú ideig várta a nyugtalan álmok önkívületét.
*
Két nappal később ismét hangversenyről álmodott. Ugyanaz a terem vagy egy másik, erről fogalma sem volt. Az egyetlen különbség, hogy a zongora előtt egy öregúr nagy gesztusokkal hadonászott, miközben zongorája a zenekarral küzdött, és ujjai a billentyűk fölött repdestek. Egy óceán elvadult hullámaiként árasztották el a hangok. Újra nagyon meleg volt, és csukott szemekkel érezte a lámpák hőjét arcán.
A terem, a zenekar, a zongora eltűntek, mintegy varázsütésre, és egy asztal előtt, széken ült. Az asztalon, arcához közel két lámpa fénye és hősugara árasztotta el. Egy férfihang ismételte, mint egy hibás hanglemez: Bevallod?
Bevallani? Mit? Csuklóit bilincsek szorították karkötőként, már ujjait sem érezte.
‒ A kezem, dadogta – és felébredt hirtelen.
E reggel óta csuklói fájtak, de a bilincseknek nyoma nem volt. Az erősödő fájdalom ellenére rendesen dolgozott az irodában.
Hogy álmait elfelejtse és megnyugvást találjon, meghívta pillanatnyi barátnőjét, hogy együtt töltsék az estét és az éjszakát. Kezdetben minden jól ment. Egy kellemes este és éjfél felé fáradtan, egymás karjában aludtak el.
‒ Michel, Michel, ébredj már fel! – kiáltott a lány a vállát rázogatva.
Az éjjeliszekrény lámpája fényében a fölé hajló lány haja csiklandozta orrát.
‒ Mi van? – motyogta.
‒ Érthetetlen szavakat kiabálsz!
Újra verejtékben fürdött. Eltűnt a rémálom nyomtalanul, semmire sem emlékezett, mégis biztos volt abban, hogy ismét az ismeretlen zongoristáról álmodott. Mivel senkinek nem magyarázhatta ismétlődő álmait, megértette, hogy a jövőben egyedül kell tölteni éjszakáit.
*
Vallását szülei választották, de régóta semmiben sem hitt. Nem tudott hinni az évezredekkel azelőtt élő primitív emberek naiv ígéreteiben és büntetéseiben. Számára minden vallás kivétel nélkül az ősi idők politikai mozgalma volt, és a hitek vezetői a földi hatalomra törekedtek.
A tudományok és a tudósok csodálata ellenére hallani sem akart a filozófusokról, de nem tagadta ismeretlen és pillanatnyilag megmagyarázhatatlan misztériumok létezését. A spiritizmus nem érdekelte és irtózott a jövőt magyarázni próbáló jósoktól. De biztos volt abban, hogy álmainak valami jelentése volt. Valami láthatatlan kapcsolata volt egy ismeretlennel. Egy zongoristával.
Néhány hét múlva, mikor az ősz lehelete kezdte borítani a fákat és a sárgult levelek halott szitakötőként hulltak a járdára, ismét a zenebolt előtt állt. Nézte a neon lámpák fényében fürdő hangszereket és a nyitva várakozó zongorákat. Tétovázva belépett.
Az eladó nem ismerte fel. Elment előtte, mintha láthatatlan lenne.
A billentyűk vonzották és megállt a zongora előtt. Félelem töltötte el. Mi lesz, ha a csoda nem ismétlődik meg?
„Képtelenség!” A gondolat, a szó visszhangzott benne, és tudatos ellenállása ellenére ujjai a billentyűkhöz értek.
Ott volt a szék is, leült és játszott. Fogalma sem volt, mit. Egy szomorú melódia volt. Csukott szemmel, ujjai nem keresték a billentyűket, tétovázás nélkül játszott. A vevők és a személyzet köréje gyűlt és áhítattal hallgatták.
Éppen úgy, mint az első alkalommal, szó nélkül elmenekült, kikerült mindenkit. Beszédre képtelen volt, mert nem ő volt aki zongorázott.
Néhány nappal később zongoraórákra iratkozott fel egy zeneiskolában. A tanár szolfézsról beszélt, majd ujjgyakorlatokra került sor, és vastag, ügyetlen ujjai csak ütötték a zongorát. Az alapvető könnyedség hiányzott a kezeiből. Őszinte és becsületes volt a tanár.
„Idős a zenéhez, uram, későn kezdett hozzá. Hiányzik kezeiből a rugalmasság. Fiatalon kell kezdeni egy hangszeren játszani. Próbálja talán a gitárt. Ez a divat, és sokkal olcsóbb zeneszerszám.”
A zenetanár ítélete meggyőzte, hogy nem ő játszott valójában. De ha nem ő, akkor ki? Álmain kívül nem volt más kiinduló pont. Valahol külföldön, a rendőrség letartóztatott egy zongoraművészt. Nem volt más bázis, csak arra elég, hogy ne itt és más nyugati országban keresse a választ.
Távol-Kelet sem volt érdekes, mert nem érezte, hogy ázsiai volt a zongorista.
Az oroszoknál és Kelet-Európában folytatta kutatásait. Néhány nyugodt vagy álmatlan éjszaka semmi emléket nem ébresztett fel, és annak ellenére, hogy ismét nyugodtan aludt, elégedetlen volt, mert nem ismerte meg jobban az ismeretlen művészt.
Csak három nyugodt éje volt. A negyediken újra álmodott. Egy munkatáborban volt és súlyos köveket cipelt. Majd minden éjjel, egyik helyről a másikra cipelte a köveket céltalanul. Kezei megdagadtak és sebesek voltak.
*
Elviselhetetlen helyzetben volt. Reggel kimerülten, holtfáradtan ébredt. Ujjai és karjai fájtak. Röntgen leleteivel ment háziorvosához, de remegő kezei kitűnő állapotban voltak az állandó fájdalom ellenére.
‒ Rosszul alszom, doktor úr! Állandóan rosszat álmodom, és fizikailag kimerült vagyok.
Altatót írt fel orvosa, hogy nyugodtan aludjon. Kis ideig sikerrel is járt a kezelés, de egy szép napon az álmok újra megtalálták az orvosság ellenére.
Folytatni kellett kutatásait. Az interneten talált egy kommunista országban született, és régen meghalt zongoraművészt. Annak idején kényszermunkára ítélték egy nem létező bűnért, de az 56-os forradalom alatt sikerült elhagynia az országot és Franciaországban letelepedni, ahol hosszú kórházi ápolás után felépült, és elismerték, mint világhírű virtuózt.
Michel órákon keresztül izgatottan hallgatta játszani, időnként ujjait nézte, és nehezen hitte el, hogy ő is úgy zongorázott, mint ez a rég elhunyt ember.
Látni akarta a kompaktlemezeken felvett filmeket. Egyáltalán nem hasonlított a zongoristára. Ő volt a reinkarnációja? Ha nem, akkor miért álmodott az életéről? Miért zongorázott csodálatosan minden zenei ismeret nélkül?
Mióta megtalálta a művészt, újra nyugodtan, altató nélkül aludta át éjszakáit és a fájdalom is nyomtalanul eltűnt. Valamit átélt, amit soha senki más, és a fantasztikus magyarázat egy megmagyarázhatatlan valóságot takart.
*
Már nem álmodott többé(,) és egyre erősebben vágyott zongorázni. Irodazárás után sokszor megállt a bolt előtt, ahol kétszer játszott már. Az üzlet nyitva volt, de Michel tétovázott a kivilágított kirakat előtt. A hangszereket nézte és a vágy ellen küzdött, hogy a zongora elé üljön, mert félt. Félt a magyarázkodástól, az elkerülhetetlen kérdésektől. Ellenállt, folytatva céltalan sétáját.
Séta közben ismeretlen helyekre, városokra emlékezett. Villanások. Arcokat látott a múltból, ami nem az ő múltja volt. Sétálva nem nézte a járdát a sárgult faleveleket taposva, egy másik élet emlékeire emlékezve.
Mint vízbefulladó ember, szakította ki magát az emlékek áradásából, megtalálva önmagát, a kontrollt teste fölött.
Miért emlékezett egy elmúlt életre? És miért Ő? Kettős életet élt. A sajátját, a normális életet és egy másik emberét, ami hirtelen az övé lett. Nehezen tudta elviselni ezt a kettősséget. Erről senkinek nem beszélhetett, ez volt a borzalmas, hiszen bolondnak tűnt volna.
Egyheti szabadságot kért, és egy könyvtárban kereste a magyarázatot a reinkarnációról, a paranormális eseményekről, de nem talált kielégítő választ. Egy másik életben kereste saját nyomait. Ellenállás nélkül hagyta, hogy az emlékek elárasszák. Látta a koncerttermet, ahol többször fellépett egy szimfonikus zenekarral. Hangok vibráltak a fejében, és egy pillanatra lecsukott szemei mögött látta a zongorát és a karmestert. Félelmetes volt.
Léptei egy vasútállomásra vezették. Vonatra ült, egy város és egy ház felé ment, ahol régen élt. Tudta jól, hogy senki nem élt most ebben a házban. Özvegye is régen a másvilágba költözött, gyermekei más földrészekre. A házból múzeum lett.
Belépődíjat fizetett és otthon volt. Megismerte a szobákat, miközben más emlékek buggyantak fel a múltból. Egyedüli látogató volt, így sokáig nézelődhetett, mégsem maradt egyedül soha. Az őr kísérte, mint az árnyék. A zongora. Zongorája látványára a kísértés mindennél erősebb volt. A néma billentyűkhöz akart érni, őket simogatni.
‒ Hozzányúlni tilos, uram!
Hallotta az őr rideg hangját, de képtelen volt ellenállni a vágynak és szerelmesen simogató ujjaival a billentyűkhöz ért, és a mágikus hangok ismét háza falai közt lebegtek.
*
‒ A kómából mikor ébredt fel?
A képernyőről az ápolónőre nézett az orvos, majd az ágyon fekvő mozdulatlan férfira. Nyitott szemei mozogtak, megpróbálva az egész szobát látni. Torkában a csővel nem tudott beszélni, és erőfeszítése patetikus volt. Az orvos az ápolónővel néhány csövet lekapcsolt, amivel életben tartották ájulása alatt.
‒ Nyugodjon meg, kérem. A nehezén már túlesett, hajolt föléje az ápolónő az altatóinjekcióval.
*
‒ Megmondaná, hogy miért vagyok itt, doktor úr, és mi történt velem?
‒ Semmire nem emlékszik? – kérdezte az orvos.
‒ Semmire – válaszolt, majd hozzátette – valójában sok mindenre, de nem tudom, miért vagyok kórházban? Miért voltam kómában?
‒ Majdnem egy hónapja már – volt az orvos válasza. – Egy szombat délután átment a Boulevard Beaumarchén és elütötte egy gépkocsi. A mentők hozták ide.
‒ Boulevard Beaumarché, szombaton?
‒ Igen, szombat délután.
‒ Sok mindenre emlékezem, aminek semmi köze nincs a balesethez.
‒ Éppen azt szeretném kérdezni, hogy milyen emlékei vannak az önkívületi állapotról? Megfigyeléseink szerint az agya úgy dolgozott, mint aki álmodik. Teljesen különböző volt az átlagos önkívületi állapottól.
‒ Én voltam, és egy időben valaki más. – Lassan, tétován válaszolt.
– Egy előző élet. Nem tudom másként magyarázni, amit átéltem. Semmiben nem hiszek, különösen nem egy másvilágban, ég vagy pokol és más szóbeszéd. Az újjászületésben sem, annak ellenére, hogy más voltam, megtartva önmagamat. Képes voltam valamire, ami számomra képtelenség, zongorázni! Világhírű koncertista voltam. – Elhallgatott egy pillanatra, majd megmondta nevét.
‒ Régen meghalt már. – Miközben beszélt, az orvos bekapcsolta a magnetofont.
‒ Jól tudom. Mégis én voltam ő. Felébredés előtt nála voltam, házában, amiből múzeum lett, s én a zongorához nyúltam. Azt hiszem, hogy az őr közbelépett, vagy akart talán, nem tudom. Ébredésem az álmot félbeszakította. Biztosan nem hiszi el doktor úr, de ez az igazság. A valóság, amit éltem. Nincs bennem semmi bizonytalanság. Mindenre úgy emlékszem, mint életem minden más eseményére, mint az első munka vagy a válás. Nem, mint egy álomra.
Kínos csend férkőzött közéjük, amit a beteg tört meg újra.
‒ Ne higgye kérem, hogy bolond vagyok!
‒ Nem, nem hiszem – az orvos elgondolkozva válaszolt. – És álmában zongorázott?
‒ Igen. Csodálatos volt, fantasztikus, mágikus…
‒ Mert a valóságban nem játszik?
‒ Így van. Zenei téren teljesen nulla vagyok. Nincs hallásom…
‒ Szeretné még egyszer megpróbálni?
‒ Nem. Tudom jól, hogy képtelen vagyok rá.
‒ Pedig érdekes lenne, hátha maradt valami a valóság és az álom között – magyarázta az orvos.
‒ Látom, hogy nem érti doktor úr – és hangja remegett a türelmetlenségtől. – Az álmok csak képzeleti események ismeretlenekkel vagy ismerősökkel. Az álmokban nincs logika! Én valóban egy híres és eltűnt személy bőrében voltam. Ha kívánja, leírom az általa ismert helyeket, ahol soha nem jártam. Ez nem egy délibáb volt. Amíg önkívületben voltam, kettős életem volt. Az övé és az enyém. Mikor Ő voltam, zongoráztam, mint egy virtuóz, pedig a valóságban képtelen vagyok rá.
*
Lassan lábadozva elhagyta a kórházat. Titkát az orvosi titoktartás őrizte. Néhány napig még betegszabadságon volt, hogy hozzászokjon a rohanó élethez. A boulevardon sétált szokása szerint, és a zeneboltnál megállt.
A baleset előtt nézte a hangszereket? Valóban itt volt? Erről a délutánról semmi emléke nem maradt. Mit csinált, hová ment, semmi. Csak az üzletben találhatott rá választ. Látta a különböző hangszereket, a két zongorát és az unatkozó eladót. Torkát köszörülve megállt az egyik zongora előtt.
‒ Mivel szolgálhatok?
‒ Szeretném megkérdezni – kereste zavartan a szavakat. – Valaki játszott a közelmúltban az egyik zongorán?
‒ Senki nem játszott uram – volt az eladó válasza. – Senkit nem érdekel manapság a zongora. Nemrégen egy kitűnő gitáros játszott egy számot, de soha senki nem nyúlt a zongorához.
Elgondolkozva folytatta sétáját, majd hazament, és hosszan nézte arcát a fürdőszoba tükrében. Kereste, látni akarta, ami az arca mögött volt. Nem volt egy másik ember, egy arc a múltból, másik életből? És a következő személy, aki utána jön? Hogyan? Hol? Vagy a jövő homályában van még a meg nem született jövőben? Sajnálta, hogy a másik eltűnt. Újra élni kívánta a múltat, ezeket a csodálatos perceket a zongorával. Zavaros tekintete előtt homályba vesző arcok körvonala tükröződött vissza. Elvesztek a végtelenbe, letakarva arcát.
***
Legutóbbi módosítás: 2020.06.13. @ 18:19 :: H.Pulai Éva