Ma a szobák alig láttak,
kerteltem – a fűnek, fának.
Okom volt még egyéb, szép
szám, fiam is a ketteslétrán.
Cseresznyemag jobbra-balra,
benzint töltöttem a tankba,
s uccu neki – fűtengerbe
lubickolt az éles penge.
Nap sütését bánta hátam, ám
munkámmal nem vitáztam –
inkább sietősre fogtam, felhők
gyűltek mindenhonnan.
Vihar nem jött, ó, de messze
villámokat szórt a kedve.
Hallottam, hogy dühöng
távol, féltem is a haragjától.
Egyre gyorsult kezem, lábam,
bőrig ázni nem kívántam, s
ugyan eső nem volt csepp se,
belém botlott a medence.
Kizárt, hogy én mentem neki,
vízzel látom el és óvom – ez a
dörgés ijesztgette, ellenségem,
nem barátom.
Azon nyomban megfogadtam;
Várj csak, várj csak körbedörgő,
megtréfállak egyszer én is –
ez még csak az elődöntő!
