(1)
Úgy emlékszem, eleinte kényelmes
hitem volt. Istenben hittem, Jézusban
nem, és fogalmam sem volt arról,
hogy a Szentlélek mi fán terem.
Aztán kezem ügyébe mindig olyan
könyv akadt, hogy ahol kinyitódott,
pár mondat annyira bennem maradt;
végül úgy éreztem mindig, el kell
olvasnom az egészet – vajon az írója
mit akart üzenni, mit kellett leírnia –
sok ilyen olvasmányom volt, közöttük
legbecsesebb kincs, a Biblia.
(2)
Hazudjam azt, hogy egyből értettem?
Hazudjam, hogy bezzeg ma már igen?
Igazából csak olvasgathatom, s ha bele
is dobban a szívem egynéhány sorába –
parányságom olyan, mint kérdőjelek
apró pontjai, melyek a mondatvégeken
árván biggyeszkednek az utolsó szavak
után, néha láthatatlanul.
(3)
Később hatalmas szerencsének elkönyvelt
történések értek. Egymást követték jobbnál
jobb napok, melyek képesek voltak annyira
magukkal ragadni, hogy emlékképeikből
merítve vészeltem át a búság idejét.
(4)
A semmiből barátok szegődtek mellém
az úton, akik ugyanúgy éreztek, mint én,
és ha azelőtt szégyelltem is a lelki életem,
egyszeriben büszkeséggel töltött el az
a tudat, hogy a titkunk azonos, s azt
feltárva egymás előtt, olyannak képzeltem
magunkat, mintha Isten asztalán lennénk
szépséges virágcsokor.
(5)
A bűnök persze környékeztek – leküzdve
kettőt, jött helyettük négy. Gyakrabban és
hangosabban szólított a lelkiismeret: Ezt
szabad, de olyat már ne tégy!
(6)
Ó, mennyi szó követne szót most!
Fejemben szókupac, de szívben már
a dal, s a ritmus megzavarja azt, mit
írtam volna még – Hát, Istenem, lassan
már úgyis jő az éj, Tejút hajszáladon
fényesen cikázzanak a csillagok!
