Morzsolódik épp a felhő,
esődarás a völgy, s amerre
lépek, cipőmet habzsolja
a cuppogástól hangos
barna anyaföld.
Peremét kacagva bucka
huncut vakondnyelvet ölt,
amíg a távolból szűrődő
vonatzakatolással incselkedik
a fül, s a fák lombjára könnyedén
szitáló fátyolpára ül.
Aztán hirtelen az árnyak előbújnak
mind a rejtekükből, a tisztást fény
pásztázza át, s egyfolytában ujjong
a lelkem, amíg leszalad a levelekről
az összes vízcseppbogár.
