Magas, szép férfi volt. Az az igazi északi típus. Szemmel láthatóan szintén túl a negyvenen. Csípőre tett kézzel várta, hogy beljebb érjen. Sötétzöldnek tetsző, felgyűrt ujjú, olajos kezeslábast viselt. Gyanakodva méregették egymást már messziről. Tisztes távolban állt meg tőle, úgy mondta el neki, mit akar. Próbált magabiztosnak látszani, kevés sikerrel. Hol egy mozdulat árulkodott, hol a hanglejtés nem alakult a tervek szerint, minden szóval egyre félszegebb lett. A pasas pedig egyáltalán nem volt készséges, épp csak nem küldte el, de nem küldte el. Mielőtt kiért a kapun, még visszanézett, hogy lássa elégedetlen tartással befordulni a műhelyajtón.
Otthon igyekezett nem gondolni az egészre, de folyton előkúszott emlékezetéből, ahogy hiába véli megtalálni a helyénvaló szavakat, valahogy minden olyan sután hangzik. Semmi baj. Mondta magának. Semmi baj, semmi baj… Csak most az egyszer. Aztán kifizeti, és soha többet nem kell visszamennie. Harmadosztályú szerzők írásaival szöszölt, jobbnak látta fel sem nézni a monitorból. Néha szórakozottan maga elé súgta, semmi baj.
Nem. Ez egy másik zöld kerítés. Majd a következő lesz. Semmi baj. Na ez már az. A tujáktól nem lehet belátni. Nagy levegő. Mi ez a hiszti?! Egy ismeretlen ember. Nem számít, ha idiótának tartja.
Befordult a szélesre tárt kapun. Valakivel épp beszélt a műhely előtt, bal karjával magasan támasztva az ajtó élét, jobbja, ha épp nem gesztikulált vele, csípőjén pihent. Nagynak és erősnek tűnt. Alapból. A magas emberek soha nem húzzák ki magukat. Azt csak a belülről kicsik teszik. A ruhaujj most is feltűrve ameddig az alkar jól fejlett izomzata engedte. Észrevette. Mosolygott és intett.
Közelebb somfordált a beszélgetőkhöz. Néha nevetgéltek. Magában irigyelte ezt a már-már baráti nexust. Aztán a férfi egyszer csak kezet nyújtott az idegennek, felé fordult, és miközben mondta, mondta, hangjába valami kedves tónus vegyült.
És mégis visszament másodszor és harmadszor is. Szinte nyugodtan. A férfi már mindig barátságos volt, és ő szívesen hallgatta, ha másokkal beszélt, szépen formálta a szavakat, és amit mondott, mindig veleje, csattanója volt. Nyáron egyszer látta munka közben. Megint átvillant az agyán, hogy szép. Nem klasszikusan. Hanem mint egy havas hegycsúcs, vagy egy felhő, ami pont olyan, amilyennek lennie kell. Úgy szép, hogy minden rendben van vele.
Aztán sok idő telt el. Észrevétlenül. Nem szokott gondolni rá. Ha arra járt, azért lassított, hogy bebámuljon a kapun, de nem volt szerencséje. Karácsonykor már beteg volt. Vacogva ült a fa alatt. Esténként melegvizes tömlőkkel bújt ágyba, de megállíthatatlanul fázott. Talán leginkább belül. Dolgozni akart. Aztán csak lélegezni. Aztán már azt se igazán, csak meg-megkapaszkodott szétfolyó eszméletének villanásaiban. Az alvástól félt. Úgy érezte, amíg ébren van, szemmel tarthatja a halált. Talán elmúlt a február is, amikor feladta. Elméjéből nem szedett elő kötelességeket, békésen elaludt az infralámpa előtt, hóna alatt a lázmérővel. Jöjjön. De a halálnak más dolga volt. Ő pedig békét álmodott. Nyarat. Életet. És őt. Hogy része és oka mindennek. Hogy van. Hogy ő nézi és hallgatja, és ettől boldog. Így ébredt. Lázasan és boldogan. Napokig próbálta visszaálmodni azt a másik életet.
Sokára gyógyult fel. A boldogságot megbocsátotta magának. Elvégre a lázálmait nem válogathatja meg az ember. Új szokásokat vett fel, megnézett minden naplementét, napnyugtát. Bogarakat figyelt a fű közt. Ha felhős volt, ha tiszta, rajongva nézte az eget. Mindent átszőtt valami belső csend.
