Petrozsényi Nagy Pál : Délibáb

Kedves Barátom!

Örömmel hallom, hogy újabban cirkusztörténeteket forgatsz, helyesebben forgatnál, megfelelő sztori birtokában. Őszintén szólva meglepett, hogy rám gondoltál, hiszen én sohasem dolgoztam cirkuszban, de még hasonló helyeken sem. Mi tagadás, szerettem volna, sőt, hosszú ideig lestem, kerülgettem is az arénát. Sajna hiába, noha tizenhárom évig tornásztam, és olyan számokat dolgoztam ki, amiket profi artisták is meg-megtapsoltak. Utána slussz, nincs tovább, ugyanaz maradtam, aki ma is vagyok: szürke kis egér az egerek között. Ezért nem értem, mit akarsz egy olyan sztorival, amely elejétől végig merő bevezetés, utazás a cirkuszba, vagy inkább a cirkusz körül. (Lásd Jules Verne: Utazás a Holdba, illetőleg Hold körül című regényeit!) Ám legyen, dióhéjban elmesélem cirkusszal kapcsolatos élményeimet, hátha fel tudsz belőlük használni készülő dokumentumfilmedhez (?) valamit.

Baráti szeretettel

Pali

1

Nem tudom, járt-e valaki Petrozsényben valaha. Petrozsény, románul Petroşani, füstös bányászváros volt az erdélyi Zsil partján, körös-körül hegyek, köztük a 2529 méteres Páringgal, amelyről gyakran még nyáron se olvadt le a hósüveg. Nekem tetszett – legalábbis eleinte – a sebes vizű Malea és a büszke Mândra-hegy is, no meg a momârlanok, akik erős, mokány lovakon ügettek le a hegyekből. De hát omnia fluont, omnia mutantur: minden folyik, minden változik. A momârlanok eltűntek, még az éghajlat is lehűlt, és én egyszerre fázni, dideregni kezdtem, szűknek láttam az utcákat, a várost, az egész Petrozsényi-medencét. Úgy éreztem, bezártak, és a Kárpátok az őreim, akik eltakarják a kilátást, ráülnek a lelkemre, és lassan megfojtanak. Hacsak ki nem sütök valamit. Csakhogy mit, milyen úton-módon törjek ki ebből a füstből, koromból? Tisztább, színesebb régiókba vágytam, ahol melegebben süt a nap, merészen száll a képzelet, és ugyanolyan szabadon járhatok-kelhetek, mint a szabad momârlanok valamikor.

Ekkor született meg bennem a gondolat: akrobata leszek. A cirkuszokban nincs korom, ott minden csupa szín, fény, mozgás, megismerem Bukarestet, Londont, Rómát, a közönség tapsol. Bis! Bis! – sikoltják a tinik, és én könnyedén hajlongok jobbra-balra. Pereg a dob. Mindenki engem néz, értem drukkol, megbámulják a bátorságom, az izmaim.

Tizenhét éves voltam, elég magas, vállas legény, nem túlságosan izmos, ám annál erősebb. Fizikailag, lélekben, igen, főleg lélekben, mert hittem, és harcolni, szenvedni is tudtam a hitemért. Meg voltam győződve, hogy az ember többre hivatott, mint hogy naponta öt-hatkor keljen, elbaktasson a bányába, aztán kettőkor holtfáradtan, porosan, piszkosan vánszorogjon haza. Én magam sose voltam bányász, de a Zsil-völgyiek zöme az volt: a barátaim, ismerőseim, és minél hosszabb ideje éltem közöttük, annál jobban éreztem a tárnák vonzását, a csillék súlyát a drótkötélpályán. Lent szénpor, fent szénpor… Aki tehette, nyakalt, és aki beszívott, átmenetileg elfelejtette, milyen taposómalomba született. Tehát ittak, néha bizony magam is, bár sejtettem, hogy a megoldást a crâşman (kocsmán) kívül kéne keresni.

A cirkusszal tizenkét éves koromban ismerkedtem meg először. Betanultam pár illuzionista számot, és jelentkeztem egy utazó cirkuszban. Ember tervez, isten végez. Bemutatkozásom ugyan sikerült, a cirkuszigazgató mégis meggondolta magát. Akkor verset írok – kerestem a kitörés másik lehetőségét, mert hiszen a költők, írók sem akárkik, továbbá fölös energiámat levezetendő el kezdtem intenzíven tornászni. Szuhánek bácsi, egy kopasz, hatvan felé járó autószerelő volt az edzőm, aki ingyen, csak úgy passzióból foglalkozott a fiúkkal. Rám hamar felfigyelt, és megpróbált minél többet kihúzni belőlem. Négy év múlva én vittem a prímet a fiúk közt, ilyen téren tehát kimozdultam a holtpontról. Ügyes, jókötésű legények – állapították meg egyszer a városi Sportszövetségben, és ennyiben maradtunk, a továbbiakban a kutya sem törődött a csapattal. Nem rendeztünk versenyeket, bemutatókat, gyakran kiszorultunk még a tornatermekből is. Magyarán: a város sportvezetése akkoriban a futballon kívül nem látott fantáziát semmilyen sportágban, különösképp a tornában, amelynek a becsületét csak jóval később Nadia Comăneci tudta kivívni. Ilyen lelki és anyagi támogatás mellett ki gondolhatott rendszeres edzésre! Hiszen még a tornaterem fűtését is mi, fiúk finanszíroztuk, amikor beköszöntöttek a hideg, petrozsényi évszakok.

– Ez van – vonogatta vállát az öreg tehetetlenül. – Torna? Kit érdekel? Futball? Hű, az pénzes sport, arra a Szövetség is kinyitja a bukszáját, úgyhogy ha fel akartok törni, gyerekek, labdarúgónak menjetek! Akkor lesz prémium, külföldi vendégszereplés, munka nélküli munkahely és effélék.

Nos, egyesek meg is fogadták a tanácsát, mások viszont fogták magukat, és beültek a csehóba. Tiszta sor. Nyilván én is ezt teszem, ha felhagyok a tornával. Hát nem, azért sem! Ha elmaradnak az edzések, tornászom otthon, egyedül. Hiszen annyi mindent szeretnék még tanulni. A híd megy, a fejállás hibátlan, de a flikflakkal már vannak problémák, aztán ott a kézállás, előre-, hátra szaltó… Végül ezeket is elsajátítottam elkápráztatva ezzel a legmarkosabb bányászfiút is.

– Még egy-két év, néhány különleges mutatvány, és akár artistának is felcsaphatsz – biztatott egyik barátom a csapatból.

Ezzel legtitkosabb gondolataimat mondta ki. De hát ehhez még ki kellett találni azt a néhány különleges mutatványt, hozzá a rekviziteket, és ha már minden egyben van, következett volna a kérdések kérdése: sikerül-e a felvételi vizsgám a cirkuszba.

2

Napokig töprengtem, variáltam, kombináltam. Hasztalan, egyetlen olyan szám sem jutott az eszembe, ami nemcsak különleges, hanem új is lett volna egyúttal.

– Szerintem felejtsd el az egészet – tanácsolta Vaszi, csapatunk legidősebb tornásza, egy sovány, magas villanyszerelő, aki maga is kötéltáncos volt valamikor. – Nehéz kenyér ez, pajtikám. Egy artista folyton úton van, keményen edz, és fáj, mindig fáj valamije: a csuklója, háta, karja, lába. Alkoholt, kávét nem ihat, a bagózás tilos, azonkívül sohasem tudhatja, mikor esik le a trapézról, kötélről, melynek következményei egész életét megváltoztathatják. Miért nem tanulsz inkább mérnöknek?

Véleménye, amelyhez maga Szuhánek bácsi is csatlakozott, szinte letaglózott, és hosszú ideig kísértett. Egyedül Ţintea lelkesedett a tervemért. Szerencsére (vagy szerencsétlenségemre!) hamar összeszedtem magamat, és kétszeres erővel kerestem a megoldást.

– Hogy haladsz a számokkal? – kíváncsiskodott néhány hónap múlva Ţintea a tornateremben. – Kitaláltál már valamit?

– Ki, de még kell egy év ahhoz, hogy igazán beérjen – válaszoltam magabiztosan, tudniillik addigra valóban megszülettek a számaim.

– Bemutatnád nekünk is? – állt körül a többi tornászbarátom: Tisi, Vivi és Flórián.

– Majd jövőre. Nem eredeti számok, mint ahogy terveztem, viszont bármelyik cirkuszban felléphetnék velük, ha akarnám – büszkélkedtem a fiúknak.

– Mégis milyenek? Legalább magyarázd el, kérlek!

– Azt hiszitek, hazudok? – lestem el Vivi kacsintását mérgesen. – Bine. (Jó.) Képzeljetek el nyolc palackon két egymásra tett asztalkát, legfelül két székkel, körülbelül így – rajzoltam le a mutatványt egy papírra:

– Igen, és?

– Látjátok a támlákon ezt a két rúdfélét? Erre teszek egy hengert, a hengerre deszkát, utána jöhet a kézállás.

– A hengeren? – hitetlenkedett Flórián?

– Előbb a hengeren, utána két függőleges, egymással párhuzamos deszkán is.

– Nem semmi! – tátotta el a száját ezúttal Tisi barátom. – Más?

– Türelem! Egy év múlva mindent láthattok. Még egy félkézállást is, ami szintén nem semmi.

Hogy az ázsióm megnőtt, az nyilvánvaló. Még partnert is szereztem Flórián személyében. Ő volt a legkönnyebb, fejjel kisebb nálam. Segédmunkásként gürizett a petrillai szénbányában, emellett (esti iskolában) tanult, tornászott, festett és rádiókat javított. Amint látható, nem csak én akartam kitörni ebből a hegyek miatt idillikusnak tűnő, de valójában rideg-sivár világból.

Ettől kezdve három helyen edzettem: a csapatban, otthon és Ţintea-éknál, ahol életemben először lengtem a trapézon. Kint lógott a kertjükben két, kb. tíz méter magas pózna közt. Csak a háló hiányzott, de hát istenem, a cirkuszban sem volt mindig ilyesmi. Ide – Ţintean kívül – leginkább Tisi, Flórián és Vivi járt edzeni, valamennyi izmos, magas fiatalember. Ţintea szobafestő volt, Tisi hivatalnok, Vivi nyomdaipari dolgozó. Munkájuk mellett tanultak, tornász­tak, s még a kocsmák tájékára sem tévedt egyik sem, ami petrozsényi viszonylatban szinte különleges erénynek számított. Egyszer a súlylökést gyakoroltuk kisebb-nagyobb sikerrel. Jó ideje versengtünk, ám a golyót egyikünknek sem sikerült négy méternél messzebbre eldobni.

– Most figyeljetek! – jöttem ki a béketűrésből, felkaptam a súlyt, és teljesen szabálytalanul, mint egy kavicsot hajítottam előre.

Kerestük a golyót négy méteren, öt méteren. Eltűnt. Tűvé tettük érte az egész kertet, mégse bukkantunk a golyóra.

– Még ilyet! – hüledeztünk értetlenül. – Elnyelte a föld, a mennykőbe!

Végül a kerítésen túl, a szomszédék kertjében találtunk rá, úgy tíz méterre, mélyen a földbe fúródva.

Máskor öt fiú csimpaszkodott rám. Egy a nyakamba, kettő oldalról és kettő a mellemre, illetve hátamra, így sétáltam körül a kiskertet. Csoda, hogy a hátgerincem össze nem roppant a hatalmas súly alatt! De hát hallgattam én akkoriban az eszemre! Kezdetben nagyon féltem a magasban. Aztán ezt is megszoktam a trapézon, és kézenállás közben fent a háztetőn, kint a strandon, az ugródeszkán, szakadékok szélén stb. Bár mindnyájan vigyáztunk magunkra, hébe-hóba azért le-lepottyantunk, és ilyenkor hol a bokánk ficamodott ki, hol a csuklónk rándult meg. És? Ebcsont beforr, különben is ez együtt jár az akrobatikus tornával.

Flóriánnal, nálam, otthon is edzettünk. Hogy honnan volt ehhez annyi ereje, energiája, nem tudom. De bírta, valami nagyon hajthatta belülről ezt a szép arcú, arányos termetű csillésfiút. Még jobban is, mint engem, de hogy mi…? Sohasem kérdeztem, ő meg sohasem dicsekedett el vele. Így állt össze a repertoárunk, így értünk meg a porondra. Csupán a porond, engedély és közönség hiányzott.

3

Első lépés: felvételizni a cirkuszban. E célból több kérvényt is megírtunk, illetőleg tájékoztatást kértünk a bukaresti állami cirkusztól anélkül, hogy bárki is figyelemre méltasson bennünket. Márpedig vizsga nélkül (a régi időkkel ellentétben, amikor csak a tudás számított) senki sem lehetett Romániában artista. Ez eddig rendben van, ha ez a törvény, vizsgázzunk. Csakhogy mikor, mert erről mi soha egy közleményt sem olvastunk.

– Hívjuk fel őket telefonon! – indítványoztam Flóriánnak. – Ha így sem reagálnak, agyő, aréna, mehetünk vissza Szuhánek bácsihoz tornászni.

– Hívjuk.

Erre elkocogtunk a postára, befizettünk egy háromperces beszélgetésre, és vártuk, hogy felvegyék a kagylót a fővárosban. Na végre! Két óra múlva összekapcsoltak bennünket.

– Halló! Állami Cirkusz?

– Igen.

– A Pitar Moş-i központból?

– Kivel beszélek? – reccsentett rám egy borízű hang bosszúsan.

– Nándili Nándi vagyok Petrozsényból – füllentettem. – Bocsánat a zavarásért, csak azt szeretném kérdezni, mikor lesz a legközelebbi felvételi vizsga a cirkuszban?

– Amikorra hirdetjük. Kísérjék figyelemmel az Informaţia Bucureştiului (Bukaresti Tájékoztató) újságot, és megtudják.

– Persze, persze, de én pont arra lennék kíváncsi… Letette – bámultam megrökönyödve Flóriánra.

– Várj, majd én! – hívta fel ő is a központot. – Itt Fufu Teodor ezredes beszél.

– Román Állami Cirkusz. Parancsoljon, ezredes elvtárs!

– Kérem, informáljon pár szóban, mikor tartják az artistavizsgákat! – pattogott kurtán, katonásan.

– Mert?

– Most maga kérdez, vagy én kérdezek? Halló, ott van még? Nem hallottam a válaszát.

– Bocsánat. Sajnos az az igazság, hogy még magunk sem tudjuk pontosan. Az idén semmiképp. Talán jövőre.

– Ezt nevezem precíz válasznak! – csapta le a kagylót dühösen. – Becsszó, egyszer még szétverem ezt a kuplerájt.

Mit tehettünk, vártunk, közben kifundáltam, hogy addig is lépjünk fel a petrillai kultúrház színpadán. Petrozsényban nem mertünk, talán be sem fogadtak volna bennünket, a tőle négy- öt km-re fekvő városka azonban nyilván örülne, ha fellépnénk – fejtegettem Flóriánnak lelkesen.

– Felőlem – egyezett bele Teofil, aztán az utolsó pillanatban mégiscsak meghátrált. – Bocsáss meg, de engem itt sokan ismernek, és van pár rosszakaróm is a városban, úgyhogy elég egy hiba, a legapróbb tévedés, és már ki is fütyöltek. Előbb a nézőtéren, később az utcán, nem, komolyan, ennyit nem ér nekem ez a színjáték.

– Oké! Te tudod – legyintettem, aztán új ötletem kerekedett. – Menjünk Dévára! Ott senki sem ismerhet, ráadásul véletlenül akrobatát keresnek – lobogtattam meg a Scânteia Tineretului (Az Ifjúság Szikrája) című napilapot.

– A varieténél?

– Hol másutt? Van ez is olyan klassz, mint a cirkusz, ha nem még klasszabb. Na, ez a színjáték sem érdekel?

– Induljunk!

Felszálltunk a vonatra, és három óra döcögés után megérkeztünk Kőműves Kelemen nevezetes várához.

– A hirdetésre jelentkeztünk – nyomtam a napilapot a hirtelen felbukkanó portás kezébe.

Micsoda rumli! – néztem körül csodálkozva. A színház folyosóin csupa kacat, vödrök, létrák és egyebek. Az egyik helyen festettek, a másikon az ajtókat, ablakokat mázolták. Így fogadják ezek a vizsgára jelentkezőket?

– Jöjjenek utánam!

Bevezetett egy festékszagú irodába, ahol egy mészporos ruhájú férfi, feltehetőleg ma­ga az igazgató kavargatta mélán a kávéját.

– Akrobaták. Az újsághirdetésre jelentkeztek.

– Késő. A varieténk néhány napja kimúlt – mutatott körül keserűen a szobában.

– Hogyhogy kimúlt? – paprikázódott fel Flórián. – Akkor ez a hirdetés mit jelent? – emelte fel a Scânteiát.

– Már semmit. Nagyon sajnálom, de időközben megszűnt a varieté tagozat. Így határoztak odafent. Javaslom, jelentkezzenek vizsgára a Bukaresti Állami Cirkusznál.

Ez ám a fiaskó! Döcöghettünk vissza Petrozsényba.

– És most? – vakargatta a fejét Flórián. – Hogyan tovább, művész úr?

– Folytatom a felvételit, csak nem a cirkuszba, hanem valamelyik felsőfokú intézetbe. Te?

– Nem tudom. Lehet, hogy én is így teszek. Hacsak el nem visznek addig bakának.

4

Hát ilyen előzmények után kerültem a marosvásárhelyi főiskolára. Marosvásárhely volt akkoriban a székelység legnagyobb, Románia tizenhatodik városa, bár a magyarok száma már akkor alig haladta meg valamivel a románét. A Maros partján épült, Bukaresttől mintegy 500 kilométerre. Nevezetes intézményei: Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Maros Művészegyüttes, Marosvásárhelyi Székely Színház, Színművészeti Főiskola, Pedagógiai Főiskola, Kultúrpalota, Vártemplom. Éghajlata mérsékelten kontinentális, és a város számos virágoskertje, parkja miatt a virágok városának is nevezik.

Szóval román–magyar szakos hallgató lettem, miközben Flóriánt… Őt bizony bekapta a kaszárnya, és azontúl már bakaruhában masírozott valamelyik laktanya udvarán. Ezért ugyan kár volt annyit álmodozni, edzeni! – sirattam el őt is, magamat is. A karom eltört, mindkét bokám megrándult, fejem berepedt, ráadásul a szívem is nagyobb a normálisnál. És az eredmény? Három év unalom, utána felcserélhetem a petrozsényi füstöt, kormot sárra, porra egy isten háta mögötti községben – átkoztam a sorsomat, mire az hirtelen megkönyörült szegény peches fejemnek, amennyiben újra mellém sodorta Flóriánt.

Fura, nem? Mikor minden ajtó bezárult, egy, a legutolsó nyomban ki is nyílt előttünk. Ja, de mégis mi történt? Hát csak annyi, hogy Flóriánt is egy vásárhelyi kaszárnyába helyezték, egyszóval ugyanabba a városba, ahol én is tanultam. Szép, de mit változtatott ez a dolgokon, hiszen egy frissen besorolt bakának sem ideje, sem energiája nincs edzeni. Azonkívül egy kaszárnya viszonylag zárt terület, ahonnan csupán rövid időre, és akkor is csak engedéllyel lehet kijutni. Stimmel, csakhogy Flóriánt négy hónap alaki kiképzés után kinevezték lőtéri karbantartónak, melynek területét aztán el sem hagyhatta. Itt lakott egymagában, viszonylag szabadon. Egyetlen lakótársa egy kedves süni volt, melyet nagy odaadással etetett. Semmi vész, nekem így is megfelelt, ugyanis ott már ő volt a nagyfőnök, és akkor engedett be, amikor csak akarta.

Telt-múlt az idő, s miközben naponta fellapoztuk a Bukaresti Tájékoztatót, hátha megjelenik már az az átkozott hír a vizsgáról, szorgalmasan edzettünk a fáktól körülvett gyepes lőtéren. Megtudtál valamit? – kérdezgettük egymást csaknem naponta, később hetente, amíg az utolsó ajtót is bevágta orrunk előtt az úristen. Ezt úgy kell érteni, hogy Flóriánt másik városba, méghozzá egy bukaresti kaszárnyába helyezték.

– A sors iróniája – búcsúztam el tőle könnyeimet nyeldesve. – Bukarestbe vágytál, hát ott leszel. Viszont mi haszna, ha pont ezért válunk el egymástól.

Folytattam hát az edzést egyedül. Így repült el közel három esztendő. Közben Flórián is leszerelt, és nekiadta fejét a tanulásnak: bányászmérnök szeretett volna lenni. Nem sokkal ezután pedig a következő levlapot kaptam a Zsil–völgyi kisvárosból:

Egy fantomot kergettünk, ideje felébredni, barátom. Ami engem illett, én felébredtem, és teszek a cirkuszra. Melegen ajánlom, kövesd te is a példámat. Flórián

Nem hallgattam rá, tovább edzettem, elvégre a számok zöme úgyis az én produkciómon alapult. És igazam volt, mert az utolsó felvonás még csak ezután következett.

5

– Szóval akrobaták vagytok.

– Igazgató elvtárs, szabad egy percre!

– Bocsánat! – tűnt el a diri jó félórára. – Hát ti? – pillogott ránk, mihelyt előkerült. – Ja, persze, a kígyóbűvölők.

– Akrobaták – javítottam ki halkan. – A korzikai duó.

– Korzikából? – nézett nagyot a vállas, hosszú hajú, kígyóbőr zakóban ágáló igazgató.

– Ez a művésznevünk. Azért jöttünk, hogy…

– Vizsgázzunk – vette át a szót Teofil –, helyesebben, hogy megtudjuk, biztosan megtartják-e a meghirdetett vizsgát holnap nyolc órakor.

– Reméljük, fiúk, reméljük. Pardon! – nyúlt a telefonhoz. – Halló! Én, személyesen… Micsoda… ? Fizessétek ki, és arrivederci, Roma…! Nem, szó sem lehet róla…!

– Zavarok? – sompolygott be a direktor szilfid termetű titkárnője.

– Menjen a fenébe! Nem maga, ők – mutatott a férfi a kagylóra, s már akasztotta is le a másodikat. – Bonjour! (Jó napot!) Oui, oui…! (Igen!) Bien entendu…! (Természetesen!)

Ekkor egy akrobata totyogott be a kezén, a nyomában két zsonglőr és egy buggyos nadrágú bohóc fülsüketítően trombitálva.

– Mulţi ani trăiasca, la mulţi ani! (Sokáig éljen!)

Ölelkezés, kézszorítások.

– Boldog szülinapot! – köhintett a szilfid titkárnő.

– Igazgató elvtárs…! – köhintettünk mi is figyelmeztetően.

– Viszlát, fiúk! Üdvözlöm Korzikát és a kígyótokat!

– De mi…

– Mi van, Giziké? Látom, tűkön ül. A titkárnő átadott egy táviratot.

– La naiba! (Az ördögbe!)

– Gáz van? – kérdezte a bohóc.

– Két akrobatánk Párizsba disszidált.

– Kik?

– Paoloék.

– Mi szívesen… – jegyezte meg Flórián felcsillanó szemmel.

– Ti még mindig itt lötyögtök? – mordult ránk az igazgató. – Hányszor mondjam, hogy momentán nincs szükségünk se fakírra, se zsonglőrre.

– És akrobatákra?

– Mi? Akrobaták vagytok? És ezt csak most mondjátok? Micsoda szerencse! Meg vagyunk mentve, uraim! – ölelt át latinos temperamentummal bennünket.

– Ura! – kiáltották kórusban a bohóc, a zsonglőr meg a többiek.

– Honnan jöttetek?

– Én Vásárhelyről! – mosolyogtam boldogan.

– Én meg Petrozsényból? – mondta Flórián.

– Fel vagytok véve, illetve… Előbb megnézzük, mit tudtok. Mindenesetre legyetek holnap reggel nyolckor a Nagycirkuszban!

Bukarest Románia délkeleti részén fekszik a Dâmbovita folyó két partján, a Dunától északra, a Fekete-tengertől 280 km távolságra. Lakossága a hetvenes évek körül olyan jó másfél millió lehetett. A várost a legenda szerint egy Bucur nevű pásztor alapította. Mivel sok szempontból hasonlított Párizsra, Kis Párizsnak is nevezték mindaddig, amíg az 1977-es nagy földrengés, később pedig a hírhedt diktátor jócskán át nem alakította a főváros arculatát. Rám a Romániában egyedülálló széles sugárutak, a Herăstrău-, a Cişmigiu-park, a volt Királyi Palota, a Calea Victoriei utca és a Curtea Veche-templom hatott legjobban. Amúgy már többször, úgyszólván minden évszakban felbukkantam a városban, így elég otthonosan mozogtam a hatalmas háztömbök közt.

Amint kiléptünk a cirkuszból, arcunkba csapott a fagyos téli szél. Esteledett. Egy ideig céltalanul bolyongtunk Bukarest utcáin. A hópelyhek lassan keringve hulltak alá a magasból. Hallgattunk. Bárcsak sikerülne a holnapi felvétel! Évekig vártam, készültem erre a pillanatra, és most itt van, szembesültem vele egy kurta újsághír képében. A függöny tehát felgördült, még néhány óra, és a korzikai duó kilibbenhet a porondra.

– Gyere, vegyünk ki egy szobát valamelyik hotelben! – rezzentett fel gondolataimból Teofil.

– Menjünk!

– Sajnáljuk, minden szobánk foglalt – utasítottak el mindenütt, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, megszálltunk a Gara de Nord (Északi pályaudvar) várótermében.

– Szabad a jegyeket? – ráztak fel erélyesen éjféltájt.

Nem lévén jegyünk, kitessékeltek a teremből, ahol csakis érvényes vasúti jeggyel tartózkodhattak az utasok.  Ez volt a szabály, ezért nem lehetett látni egy csavargót sem a román várótermekben. Egy darabig tanácstalanul toporogtunk a peronon, aztán felültünk egy holtvágányon veszteglő, Piteşti feliratú vonatra.

– Innen biztosan nem dobnak ki – nyújtózkodtam el a meleg ülésen.

Barátom két perc múlva már fűrészelt, csupán én mocorogtam nyugtalanul. Folyton azon rágódtam, nem kellett volna megkérdezni, meddig rostokol itt ez a szerelvény. Üresnek ugyan tök üres, meg meleg is, de mi lesz, ha mégis elindítják Piteştire? A gondolat sehogy sem hagyott nyugodni, ezért gyorsan leszálltam, és megkérdeztem egy pufajkás atyafit:

– Megmondaná, kérem, hány órakor indul az a vonat onnan Piteştire?

– Boldogan – ölelt át a szemmel láthatóan illuminált pufajkás. – Neked szívesen, ha meghívsz egy pofa italra.

Na, én is jótól kérdezem, de talán ez a szőrmebundás hölgy felvilágosít.

– Megmondaná, hány órakor indul a vonat Piteştire?

– Reggel, csak reggel, szépfiú, úgyhogy ha érdekel, akár meg is hívhatlak egy csésze kávéra. Itt lakom a közelben, és nem kerül többe száz pengőnél.

– Egy kávé? Köszönöm, majd legközelebb, ha pénzem is lesz hozzá.

– Csóró mazsola! – hagyott faképnél lenézően az örömlány.

Milyen vendégszeretők ezek a regátiak! Na, mindegy, böngésszük át akkor a Mersul trenurilort (menetrendet)! Piteşti, Piteşti… Hű, mekkorát gurított a kiskurva! Nyomás vissza, Flóriánhoz. De hol volt már akkor Flórián! Megdöbbenve meredtem a sínekre, ahol nemrég még ott vesztegelt a vakvágányra terelt szerelvény. Szegény Flórián már biztosan gőzerővel robog Piteştire – néztem körül abban a titkos reményben, hátha elém ugrik valahonnan nagy kacagva. Persze nem ugrott, és engem összevissza szurkáltak a lelkiismeret nyilai. Vajon mit gondolhat rólam, ha felébred, és nem lát maga előtt az ülésen? Elképzeltem magamban, amint keserűen felkiált: ez az áruló itt hagyott engem a vonatban! Most mi a francot kezdjek ezzel a vizsgával partner nélkül, egyedül? Illetve egyedül éppen kezdhetnék, viszont együtt kezdtük, izzadtunk hosszú éveken keresztül, most meg, csak úgy, ukmukfukk, mellőzzem egy ilyen ostoba pech miatt? Lerogytam egy padra, és órákon át tépelődtem, gyötrődtem, végül úgy döntöttem, hogy ha neki nem sikerült, úgy illik, egyelőre én se menjek vizsgázni. Előbb mindenképp tisztáznom kell, mi történt, utána még mindig ráérünk nekirugaszkodni a dolognak. Újra együtt vagy közös megegyezéssel szólóban, ha történetesen feladná, és a fűrészpor helyett megint a szénport választja. Megváltottam hát a vasúti jegyemet, és szomorú szívvel elhagytam álmaim városát.

Visszatérve Teofilra, ő bizony alaposan megjárta, ugyanis leugrottam a vonatról – mesélte utólag. El is ájultam azonnal. Egy vasutas talált rám egy galagonyabokor tövében. Fejem betört, erősen véreztem, más bajom szerencsére nem esett. Az öreg bekötötte a fejemet, aztán felrakott egy Petrozsénybe induló vonatra…

Így „sikerült” kitörnünk egy színes, füst és szénpor nélküli világba, amiről egy nap alatt kiderült, hogy ha való is, ugyanolyan csalóka és elérhetetlen, mint egy délibáb. Kár, mert akkor azon a fagyos decemberi reggelen valóban felgördült a függöny előttünk.

Csak éppen mi nem libbentünk sem akkor, sem soha többé a porondra.

Legutóbbi módosítás: 2020.06.02. @ 13:26 :: H.Pulai Éva