1. Ami a legkedvesebb
Batu kán jurtájában fogadta Szübü’etejt [1], a középkor feltehetően legtehetségesebb hadvezérét. [2]
– Készen van-e már a terved Magyarország elfoglalására?
– Igen, kegyelmes kán! Magyarországon sokféle nép él, és még több megfordul. Aki keletről nyugatra igyekszik, vagy onnan jön keletre, annak át kell mennie ezen az országon. Szóba álltak embereim a kereskedőkkel, akik onnan érkeztek. Kémeim végigjárták Magyarországot keresztül-kasul, kereskedőnek álcázva. Feltérképezték az utakat, a hágókat, a folyókat, várakat. Bár kegyelmes uram több tíz fenyegető és megadásra felszólító levelet küldtél a magyarok kánjának, akit ők királynak neveznek, a köznép meglepő módon nem tőlünk retteg, hanem az orosz terjeszkedéstől. Azt hiszik, a kunokat ők küldték Magyarországra…
– A kunokat… Az oroszok?
– Mint te is tudod, kegyelmes kán, Halicsból a magyarokat a Köten kán által vezetett kunok segítségével sikerült kiűzni. Néhány kémem nagyon okos előrelátással, ahol megfordult, tett róla, hogy ebben egyre többen higgyenek. Meg is jutalmaztam őket.
– Folytasd!
– A király és vezérkara viszont tudatában van a támadási szándékunknak, és egész erdőket vágtak ki, torlaszokat építve. Épp ezért nagyszámú favágót kell magunkkal vinnünk, hogy utat vágjanak a csapatainknak.
– Megoldható.
– A magyar kánnal szemben elég sok az elégedetlenkedő, de ami az orosz fejedelmek ellen bevált, itt kétlem, hogy sikerülne, a vezérek közti versengés szítása. Ha a határokon megjelennek csapataink, az alattvalói feltehetően mellé állnak majd. Épp ezért csapatainkat soknapi járóföldre a határtól kell összegyűjteni, távol a kereskedelmi utaktól, egyszerre több irányból kell meglepetésszerűen támadnunk, és nagy csapatokkal. 2-3 tümen nem lesz elég, mint a Kalka folyónál. Nagy sereget képes összeállítani.
– Segítséget honnan kaphat?
– A lengyelektől első sorban. Azt hallottam, kért Németországtól és a pápától is. Ám azok pillanatnyilag egymással háborúznak. Kért segítséget a franciáktól is, de azok messze vannak. Épp ezért a lengyeleket le kell rohanni, s színből a németeket is megtámadni, hogy hadaikat ne Magyarország megsegítésére küldjék, hanem vonják az északi határaikra. Mi közben visszavonulunk, s délnek fordulva északról is bevonulunk Magyarországra. A cél, hogy mire összeszedi seregét, csapataink egyesüljenek. Addig nem szállunk szembe a teljes magyar sereggel, hanem inkább meghátrálást színlelünk. A tümenjeink naponta küldenek hírnököt egymáshoz, hogy tudjuk, merre tart a másik sereg. Négy irányból támadunk egyszerre.
– Hadfelszerelés? Haditechnika?
– Van nehéz és könnyűlovasságuk is, az utóbbit főleg a kunok alkotják, a másik gerincét a nyugati zsoldosok. Ez egyszerre előny számukra és hátrány. A nehézlovasok mozgása lassú, de statikus csatában, erődítményben nehéz ellenfelekké válhatnak. Mozgásba kell hozni őket, a mi erőnk a mozgékonyság.
– Kunok… – gondolkodott el Batu kán.
– Igen, pont ők lesznek az előőrs! Nem fognak elpártolni! Teszek róla! A családjaik itt maradnak, ha nem akarják, hogy gyermekeik, asszonyaik kínhalállal haljanak meg… Ám a Magyarországon levő kunok asszonyai és gyermekei közel vannak…
– Mi jár a fejedben?
– Összeugrasztom őket a magyarokkal. Így is elég sok az ellentét közöttük!
– Van rá terved?
– Van!
– Ajánlom, hogy sikerüljön!
1240 karácsonya előtt érkeztek az első ténylegesen aggasztó hírek a tatárok közeledéséről. 1240. december 6-án elesett Kiev, hamarosan Halics is tatár kézre került. Danylo és Rosztiszlav hercegek Magyarországra menekültek. Ám vidéken, sokan még ekkor sem vették komolyan a tatár fenyegetést, és a véres kard körbehordozását, ami a teljes mozgósítás üzenetét hordozta. Akadt, aki úgy gondolta, a tatárok majd megállnak a határon, s újult erővel később lesz esedékes a támadás. Mások, még csak egy betörésre számítottak, egy, abban a korban gyakori portyázásra. IV. Béla serege nehezen akart összegyűlni. Nagy árat fizetett Magyarország a király elvesztett tekintélyéért, és a lakosság nem megfelelő felvilágosításáért. A tatár veszedelemmel való riogatás (mely 1227 óta többször vaklármának bizonyult) visszaütött. A lakosságban valójában nem tudatosult a tatár veszedelem.
Eközben Szübü’etej, Batu kán hadvezére, a középkor legnagyobb szabású hadműveletét készült végrehajtani, egyszerre négy irányból, összehangoltan támadva meg Magyarországot, elfoglalására készülve. Csak arra a hírre, hogy Tomaj nembeli Dénes ötezer fős határőrcsapatát 1241. március 12-én szétverték a tatárok, és alig maradt a csatának túlélője, kezdett a magyar sereg ténylegesen gyülekezni. [3] Későn. Nagyon későn.
Mielőtt Tomaj nembeli Dénes megérkezett, IV. Béla király épp összehívta az ország főnemeseit és papi méltóságait (érsekek, püspökök) haditanácsra. A tanács napokig húzódott, mivel nem volt egyetértés, miképpen kezeljék a tatár veszélyt. Akadt, aki a támadást ajánlotta, mások a nyúlt konfliktus kerülését (hiszen csak rabolni jönnek, a győztes kalkai csata után is másfél évtizedre visszavonultak) és a szembeszállás csak a kegyetlenségüket növelné. Nagyon kellett volna itt a királyi tekintély… Aztán befutott a hír… Egy dologban született megértés, a kunok hűségének biztosítására Kötent és családját házi őrizetbe vették Pesten. Királyi egyetértéssel. Vagy inkább beleegyezéssel. Engedett a nyomásnak, hogy e háborús hangulatban ne hergelje ismét maga ellen a főurakat, akik rendszeresen azzal vádolták, hogy a kunokkal tart a magyarok ellen.
A tatár seregek közben vészesen közeledtek Pest felé. Pósa erdélyi vajda által vezetett szászokat is megsemmisítették Batu kán seregei. Naponta újabb és újabb várak estek a kezükbe, újabb városokat dúltak fel. A magyar sereg kezdett már gyülekezni, de a király hiába küldött követeket, minden európai udvarhoz, segítséget kérve, Friederich Babenberg [4] osztrák herceg kis csapatát leszámítva sehonnan sem kapott. Ugyan a pápa névleg meghirdette a keresztes hadjáratot, de II. Friederich-kel [5] való háborújával elfoglalva a kihirdetésen kívül egyetlen konkrét lépést sem tett a keresztes hadjárat megszervezéséért. Verba volant…
- Béla megtépázott tekintélyét jellemzi az a tény is, hogy bár a tatárok elé küldött több felderítő csapatot, azzal a paranccsal, hogy amennyire lehet, fékezzék a tatárok előrehaladását, de kerüljenek bármely fegyveres összetűzést velük. A magyar sereg még nem állt készen a harcra, kevesen voltak, a király várta a további erősítéseket. Ám parancsát sem Csák nembeli Ugrin érsek, sem az osztrák nehézlovasság nem tartotta be. Az érsek súlyos vereséget szenvedett, de az osztrákok megvertek egy portyázó felderítőcsapatot, foglyokat is ejtve. Kunokat… Majd, mint akik dolgukat elvégezték, hazavonultak.
A tatárok szokása volt, hogy a leigázott népeket használták az első vonalban. Ez kivételesen jó húzásnak bizonyult Magyarország lerohanásakor. Szübü’etáj, ki kémein keresztül jól ismerte a kunellenes hangulatot, jól számított. S a pesti tömegben megbújó emberei szították a hangulatot. A gyanakvó tömegben csak el kellett kiáltsa valaki, hogy a kunok a tatárok emberei, majd ráduplázzon, hogy a tatárok voltaképpen kunok és a Jónássá keresztelt Köten kán fejét követelje. Azonnal lincshangulat alakult ki, s a tömeg a házához rohant, és meggyilkolták. [6] Ki emlékezett arra, hogy az első fejét követelőnek kissé idegenes volt a kiejtése? Sok külföldről megtelepedett ember élt Magyarországon, keleti is, nyugati is.
Mint várható volt, kánjuk meggyilkolására feldühödtek a kunok is. Köztük sem kellett sok izgatás, hogy vegyék állataikat, családjaikat, és kivonuljanak az országból, s ahol elvonultak gyilkoltak fosztogattak. Meg sem álltak Bulgáriáig. [7] A délvidékről gyülekező magyarok a kunok ellen kellett védjék falvaikat, családjaikat, vagyonukat. Szübü’etáj és Batu kán még legmerészebb álmában sem képzelt ekkora hatást. Egyszerűen nem hittek a kémjelentéseknek. Pontosabban hitték, meg nem is. A méreteket nem tudták elhinni. Emiatt Pest előtt a velük szemben álló magyar sereg elől meghátráltak, bevárták a legnicai csatából győzedelmesen északról közeledő Kadán seregét is, mielőtt szembeszálltak Muhinál IV. Béla seregével. Augsburg óta nem érte magyar sereget ekkora vereség.[8] A király, és súlyosan sérült Kálmán herceg is alig tudott kimenekülni az őket körbezáró gyűrűből. A „szekérvár” és IV. Béla védekező stratégiája vesztesnek bizonyult a túlerő ellen.
Bizonyítandó, hogy nem rablóportyázás volt a szándék, a tatárok elkezdték megszervezni a megszállt területeken az új közigazgatást. A mezőket nem égették fel, az embereket pedig a termény betakarítására kényszerítették. Ám bármekkora is volt a muhi győzelem, ezzel még nem igázták le Magyarországot. A Duna útjukat állta, s a lakosság is ellenállt. Ugyan csatarendbe nem rendeződtek a hódítók útját állva, de megkeserítették a portyázó, utánpótlást kereső kisebb csapatok életét, rendszeres, apró veszteségeket okozva. De sok kicsi sokra megy… Feltehetően ennek is köszönhető, hogy sehol a világon nem végeztek akkora pusztítást, mint a Kárpát-medencében.
A tatárokkal való megütközésre készülve IV. Béla az osztrák határ közelébe menekítette családját és főleg fiát, Istvánt, a kétéves trónörököst. Bizony, a kiemelt aggodalom nem növelte a szeretetet nővérei és közte, csak a féltékenységet. A király a vesztes csata után nyugatra menekült, Friederich Babenberg osztrák hercegtől kért segítséget, az egyetlentől, aki segítséget nyújtott neki a Muhi csata előtt, még ha vajmi keveset is. Ám az osztrák herceg aljas volt. Ő maga hívta IV. Bélát Hainburgba védelmet ajánlva neki és családjának. Ám a védelemből zsarolás lett. Szó szerint letartóztatta. Friederich Babenberg azt a tízezer arany márkát követelte rajta, amelyet II. Endrének fizetett a béke fejében még 1235-ben. IV. Béla kényszerhelyzetben odaadta feleségének minden ékszerét. Friederich Babenberg Győrbe is be akart vonulni, így a magyarok a tatár fenyegetés árnyékában az osztrákokkal is harcolni kényszerültek.
E csalódás után IV. Béla követet küldött a II. Friederich Német-Római császárhoz, kinek a segítség fejében országát hűbérül ajánlotta. A császár elfogadta az ajánlatot, de segítséget csak az után ajánlott, ha majd leszámol a pápával. Az a tatár fenyegetésnél sürgősebb volt számára. A pápa „megsiratta” Magyarországot, és keresztes háborút hirdetett, de nem a tatárok, hanem II. Friederich császár ellen. „Majd utána” Magyarország segítségére sietnek.
Hainburgból szabadulva, IV. Béla Zágrábba vonult, egy ideig innen irányította az uralma alatt maradt országot, amelyet a Duna 1241 decemberéig óvott. A széles folyamot nem lehetett csak úgy lovastól fegyverzetben átúszni, s hajó, csónak nem volt elég egy akkora sereg átszállítására. Sok hadvezér bukott bele nagy folyókon való átkelésbe. A tatárok tudták, sőt látták, hogy a Duna túl oldalán a magyarok várják őket, hiszen még Pesten is vívtak egy eleve esélytelen, kétségbeesett küzdelmet ellenük.
IV Béla kálváriája nem ért véget. A Muhinál elszenvedett szégyenre, majd az ország feldúlására mintegy ráadásként sorban haltak meg családtagjai. Kálmán herceg, szeretett öccse, aki jóban és rosszban kitartott mellette, s ha nem értett vele egyet, akkor is támogatta, kezdte meg a sort. Alig ért vissza Hainburgi fogságából, felesége ékszereitől és három megyéjétől megfosztva, öccse kritikus állapotának a híre fogadta.
– Ó, Istenem – fohászkodott az égre emelve tekintetét. – Az öcsémet ne vedd el, uram, hagyd meg nekem! Elvetted országomat, szenvedek látva népem kálváriáját, nem hibázhattam ekkorát, hogy őt is elvedd tőlem!
Ám amikor odaért, már épp adták fel neki az utolsó kenetet. A püspök habozott, majd rövidebbre fogta a szertartást, s átengedte a helyet a királynak, de benn maradt a haldokló ágya mellett. Kálmán még magánál volt, és bátyját is megismerte.
– Hogy vagy öcsém? – kérdezte tőle Béla az ágy szélére ülve, és megsimogatva láztól forró kezét.
– Ráz… a hi-hideg… – lehelte Kálmán. Úgy remegett, mint a szita a háziasszony kezében.
A királyi szemekből kibuggyant a könny.
– A szerencse elhagyott, Isten haragszik rám… Ne hagyj itt te is… – kérte könyörögve.
– Tán… csak próbatétel… – erőltetett öccse vigasztaló választ.
– Miattam bűnhődik a nemzet… Rossz király voltam. Uralkodásom széthúzást szült. A kunok behozatala melléfogás volt. Nem tudtam összebékíteni velük a magyarokat. Hamis vádakkal illették őket. Lám, nem tatár bérencek voltak, hiszen nem társultak velük… Muhinál is nagyot hibáztam… Nem érdemlem meg, hogy…
A haldokló nem hagyta folytatni, közbevágott. Ha hallani akarta, amint öccse suttog, el kellett hallgatnia.
– De vagy… nekik!
– Egy illúziónak! Tőlem várják a megmentést, amelyet nem tudok megadni nekik. Ellenállnak, s ezért jön a bosszú… Kegyetlenek a tatárok… Minden megölt portyázó miatt véres bosszút állnak a lakosságon. Én már akkora sereget nem tudok összeszedni, hogy nyílt csatát vállaljak velük. Vitézeim legjava ott halt meg Muhinál. Segítséget hiába várok. A Német-Római császár csak ígérget, az osztrákok elárultak, segítség helyett elfoglalták az ország egy részét, a nép fellázadt ellenük… A pápa a keresztes háborút nem a tatár, hanem a németek ellen hívta össze… Nincs, akire számítsak. Egyedül nem vagyok képes… Ez már fölösleges véráldozat. Jobb lenne, ha…
– Amíg királyuk… van, jó vagy rossz… országuk is…. Ezt akarják… Vigyázz magadra. Nekik… Ha kell, visszatérsz… De légy!
– Rossz…
– Ne add fel… A Duna… hegyek… És a várak…
A továbbiak lázálomba fulladtak. Majd a Fennvaló megkönyörült rajta. A püspök, mielőtt megáldotta volna az elhunytat, az ágy szélén zokogó király karjára tette a kezét:
– Ez a végakarata… és a kegyelmes hercegnek igaza volt, a nép akarata is. Tiszteletben kell tartanod kegyelmes király… S ő majd odafenn szól egy jó szót érettünk…
Kálmán herceget a Zágráb melletti Iváncsban, a beginák templomában helyezték örök nyugalomra. De Kálmánt Margit hercegnő, második, eladósorban levő leánya követte a mennybe vezető úton. Apja fájdalmában a gyónásban keresett menedéket.
– Mit vétettem? S ha vétkeztem, miért kell az egész népemnek szenvednie emiatt? Miért kellett ártatlan lányomnak is meghalnia, ha Isten engem akar büntetni?
– Nagy bűn a gőg, király uram! Nem hallgattál senkire, nem figyeltél alattvalóid panaszaira, akik sorban elpártoltak. És ennek a néped látta kárát. Lám milyen pusztítást kell a magyaroknak elszenvedniük: a férfiak leölve vagy rabigába hajtva, házaik felgyújtva, asszonyaik, lányaik férjük vagy apjuk szeme láttára megerőszakolva, állataik elhajtva, terményeik elvéve… S ha az nem elég, éheznek király uram! Ez mind az elkövetett bűneid miatt történt… Nem voltál képes megvédeni őket uram, mert az Isten haragszik.
– Terjesztettem a kereszténységet, ahol tudtam. Igaz hitre próbáltam téríteni a bolgárokat, szerbeket, halicsiakat, igaz, nem mindig jártam sikerrel. Keresztény hitre térítettem a kunokat. Befogadtam őket szorultságukban országomba. Sokféle ember keletről és nyugatról itt keresett menedéket. Harcoltam az eretnek bogumilok ellen…
– És köztük sok eretneket, az Isten egyházának jogos haragja elől menekülőket is befogadtál. Jól fizető állásokba helyeztél zsidókat és szaracénokat, ahelyett hogy keresztények kezére add az ország pénzügyeit, és az ezzel járó kiváltságokat, amelyekkel keresztényeket zsákmányoltak ki.
– Mert azok értenek a pénzügyekhez…
– Sok embert megfosztottál vagyonától uram király, és mindazoktól az ajándékoktól, amelyet kegyelmes édesapja oly bőkezűen osztott szét.
– Eltékozolva a királyi… – próbált a gyóntatószékben térdeplő IV. Béla akadékoskodni, de a püspök folytatta:
– De legnagyobb bűnöd uram, hogy nemcsak népednek, de az Istennek a vagyonát is megnyirbáltad. Mert aki a templom vagyonát veszi el, az magát az Istent lopja meg…
– Mit tehetek? Hogyan vezekelhetnék ennél jobban? Mióta határainkon megjelentek Batu kán seregei, egyfolytában imádkozom… – tört meg első felindulása után magába roskadva a király.
– Amint látod, király uram, ez Istennek kevés. Adj hát az imádságnál többet az Istennek. Azt, ami a legkedvesebb!
– S mi legyen az?
– Ezt csak te tudod uram, meg a Mindentudó.
– Lesz-e még béke valaha? Lesz-e még országa a magyarnak?
– Ennek csak az Isten a megmondhatója, kegyelmes király uram! De bíznod kell! És hinned Istenben!
S mi lehetett a legdrágább a királyi családnak? A legkisebb gyermeke. Mária királynő épp terhes volt. Így a püspök, majd az érsek rábeszélésére születendő gyermeküket az Istennek ajánlották fel. A nyolcadik kislányuk Klissza várában született, a királyi család végső menedékében, és keresztségben a meghalt nővére, Margit nevét kapta. Az anyatejjel szopta magába azt a tudatot, hogy ő azért született, mert áldozatot kell hoznia Isten oltárán. Három éves korában már kolostorba került…
[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Szubot%C3%A1j, a forrásokban több alakja létezik, de a klasszikus mongolban Szübü’etejnek vagy Szübügetejnek ejtették, a „g” hangtalan, mint a török ogul (ejtsd o’ul) szóban. [2] https://tortenelmiportre.blog.hu/2015/01/23/szubotej Egyes vélemények szerint Dzsingisz kán és a mongolok az ő zsenialitásának köszönhetik a világtörténelem legnagyobb egybefüggő birodalmát. Szübü’etej 1247-ben bekövetkezett halála után a mongol birodalom megállíthatatlannak tűnő expanziója megtorpant. Összesen harminkét nép felett aratott diadalt, közel hatvanöt csatában győzedelmeskedve. Tetteinek elismeréseként a mongolok már éltében Szübü’etej Baaturnak (Nemes Szübü’etejnek) hívták. [3] Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0005/366.html [4] Civakodó Frigyes néven emlegetik. [5] II. Frigyes. A két Friederich-Frigyes egyidejűleg uralkodott, nem tévesztendők össze. Babenberg (Civakodó) Frigyes osztrák volt, II. Frigyes pedig Német-Római császár. [6] Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0005/366.html ): „És felette sajnálatos, hogy Béla király sem a kellő tekintéllyel, sem elég erős akarattal nem rendelkezett, hogy a Kötönyék életére törők ellen nyomban a szükséges eréllyel fellépett volna. „A király engedett – mondja igen helyesen Székely Samu – de engedékenysége, mely csak a felizgatott kedélyek lecsillapítására célzott, irtózatos bosszút vőn rajta és a nemzeten. A király nehogy ellenkezésbe jöjjön a közvéleménnyel, ellenkezésbe jő önmagával; kiszolgáltatja egyedüli szövetségesét, egyedüli támaszát. Ez nem csak politikai hiba volt, hanem egyúttal rút bűn, mely az ország becsületén elkövettetett. Hogy a vendégszeretet hazánkban a XIII. században így megsértetett, oly anarchiát tételez fel, melyhez hozzáfoghatót későbbi történetünk sem képes felmutatni.” [7] Köten a terteroba (Terter – aba ) nemzetség tagja volt. Bár kétségen kívül nem bizonyított, de Plamen Pavlov bulgár történész szerint, Georg Terter bolgár cár Köten kán közeli rokona, ha nem leszármazottja lehetett. [8] A források ellentmondásosak. Miközben kilenc tümen (90000 ember) volt a mongol-tatár sereg, és 60000-re becsülik a magyar csapat létszámát, a mongol veszteségeket több száztól több ezerre becsülik. A magyar veszteségek 10000 körülire tehetők, „szinte az egész sereg”… Hát ez kissé távol áll a hatvanezertől… http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0005/368.html A kínai évkönyvek is úgy emlékeznek meg a muhi csatáról, mint „a tatárok egyik legnagyobb, legfényesebb diadaláról.” https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mohi#Casualties . Mindenesetre a diadalmas Muhi csata után a mongolok alaposan összevesztek… Legutóbbi módosítás: 2020.06.03. @ 08:24 :: H.Pulai Éva
