Másnap reggel rémséges zajra riadtam, egy hairhani katonaindulóra.
Lenéztem az ablakból. Mintha a régi szép idők tértek volna vissza, Cronwill ott állt lent, és vigyorgott. Intettem neki, hogy jöjjön be a házba.
– Szóval mégis élsz? Képzeld, ezek az idióták már szobrot akartak állítani neked a kormányzósági hivatal elé. Még a pénzt is összegyűjtötték rá, de az új kormányzó nem engedte. Amin csodálkozom, mert az is éppen olyan idióta, mint az előző volt – kezdte. – Na, a többit majd elmesélem útközben.
Ő nem mondta, én meg nem kérdeztem: hova megyünk? Hova mehettünk volna? A mocsárba.
Mire odaértünk, mindent tudtam az elmúlt majdnem két év eseményeiről. Sokan elköltöztek, elegük lett a küszködésből. Néhányan próbálkoznak még a déli féltekén újabb ültetvényeket telepíteni, de a legtöbben… feladták. A doreni enrancs nem kell már senkinek, mert az ardai szektorban sikerült honosítani, és annak, amit ott termelnek, sokkal édesebb íze van.
– …barrakudát meg nem lőttem azóta egyet sem. Lassan én is csomagolhatok – fejezte be.
Megszólalt az a különös hang: ráértünk az ónmezőre.
„Ónzaj vagy ónzörej:
Az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során, hallható hangokat bocsájt ki.”
Letűzött fémrudak jelezték az irányt.
– Ezeket tavaly raktam le. Egy vagyonba került – morogta Cronwill, mielőtt váratlanul lefékezett volna. – Gyere! Nézd!
A szürke fémlemezt két nyílegyenes oldal határolta, melyek ott, azon a ponton találkoztak.
– Emlékszel arra a térképre? Ez a hatszög egyik sarka. Itt kezdődik a mocsárnak az a része, amit nem fedett be az ón. De ez semmi! Mutatok majd ennél érdekesebbet is – mondta.
A régi helyünkre mentünk. Lemásztam a kétéltűről a sárba. Cronwill jött utánam. Értetlenül bámultam rá a fényszórók fényében, de ő csak vigyorgott. Álltunk ott néhány percig, talán tízig, talán tizenötig. És akkor megmozdult az egész környék.
A félelmemen túl, valami erős déjà vu érzés kerített hatalmába. Mintha ezt az egészet én már átéltem volna egyszer. Át is éltem. Eszembe villant az álmom.
A barrakudák sorban másztak elő az iszap alól, és körülvettek, Cronwill meg csak állt a szigonypuskával a kezében, és vigyorgott. Mintha azok a rémségek mind rám bámultak volna azokkal az üres, hatszögletű szemgödreikkel. Álltam ott a kör közepén, moccanni sem mertem. Egyszerre csak megfordultak, és sorban visszabújtak az iszapba.
Még mindig nem érti…
Furcsa kinézetű lényeket gondoltál ki, testvérünk. Rémisztően csúnyák, és nevetségesen imbolyognak a két lábukon. Szinte hihetetlenek.
Tudnak logikusan gondolkodni, de mégsem teszik. Értelmetlenül öldökölnek, bennünket és egymást is. De még csak meg sem esznek bennünket, vagy a saját fajtájukat. Hanem akkor miért is teszik. Olyan furcsa fogalmakért, mint a hatalom, meg… Mi is volt az a rejtélyes másik hajtóerő? Már tudom: a pénz… a pénz.
Tényleg furcsák. Azonban ebben az általad megalkotott világban – (Hogy is nevezik ők ezt a bolygót? Dorennek? Milyen érdekes név!) – két dolgot is találtam, ami nem tetszett. Az első, hogy megengedted egyiküknek azt, ami nekünk megadatott, azt, hogy ő maga is megálmodja a saját világát. A másik pedig az, hogy az általad alkotott világban, abban a bizonyos hatalmas teremben, a falakon ott állnak titkos tanításaink. Tudom. Képtelenek megfejteni azokat. Én mégis úgy gondolom, hiba volt. Azok a tanítások titkosak, és még közülünk is csak az arra érdemesek olvashatják. Ráadásul hagytad, hogy azok a rémségek primitív eszközeikkel szétvagdalják, elpusztítsák azokat az ősi feliratokat.
Ez már-már, szentségtörés!
Talán még szánhattál volna néhány millió évet erre a munkára.
Még nem tudjuk, mi legyen ezzel a világgal. Talán megpróbálunk ezzel is együtt élni, de a hibákat ki kell javítani.
Várj türelemmel!
Majd döntünk. Majd, döntünk…
Hazafelé menet Cronwill előadást tartott:
– Szerinted? Nem furcsa ez az egész? Valahogy ők csinálták, de hogy hogyan? Azt nem tudom. A térképen az a másik hatszög, a házatok körül… Utánanéztem a régi levéltárban. Ha hiszed, ha nem, amikor az első telepesek megérkeztek ide, akkor ott is mocsár volt. Később kellett a terület, és betemették, de valamiféle rejtélyes erő még mindig működik ott is. Szerintem ők csinálják. A barrakudák. Na mi van? Mondj már valamit!
A rejtélyes erőről Remitor ötlött az eszembe. Ő megsejtette, hogy itt valami másról van szó, mint egy idegen hatalom játszadozásáról. De azt ő sem fogta fel, hogy sokkal nagyobb erők is munkálkodhatnak, mint… mint amekkorát a saját tudásával megmagyarázhatna.
Cronwilltól azzal váltam el, hogy holnapután reggel találkozunk Carlos kocsmájában.
Elnyúltam az ágyon, és…
Először csak a széket láttam, csak a széket… azt is homályosan. Meglepődtem, hogy Hardmauer nem ül ott a széken, a már megszokott görnyedt testhelyzetben, a térdén könyökölve, arcát két tenyerébe temetve.
Megpróbáltam odaképzelni, de akkor a csillagtérképen túl, a levegőben száguldozó bolygók mögött tűnt fel az arca.
Jobb és bal oldalán két másik tábornok állt, a két másik doreni légió parancsnokai. Velük még nem találkoztam, a nevüket sem tudtam. (Őket még sohasem képzeltem el.)
Hardmaueren valami furcsának tűnt. Először nem tudtam, hogy mi. Aztán rájöttem. Nem a tábornoki egyenruháját viselte, hanem a császári uniformist.
A két tábornok úgy bámult rá, mintha valamire vártak volna. Talán valami parancsra várnak? Ugyan! Most már mire?
– Ne! – kaptam észbe. – Neee-ee-e! – üvöltöttem. De már elkéstem.
Carlos két nappal később elmondta, hogy azon az éjjelen pontosan olyan robbanást látott az égen, mint nagyon-nagyon régen, a háború vége felé. (Ezt még mindig nem értem.)
Másnap pakolni meg takarítani kezdtem a házban. Közben küldtem üzenetet Elenának, hogy élek, és hogy visszajön-e, vagy én menjek utánuk? A lányok nagyon hiányoztak.
Egész nap csak tettem-vettem. Tulajdonképpen Szofira vártam, de ő nem jött el.
Éjszaka megint összevissza álmodtam mindent.
Ma éjszaka megint kitört a vihar. A kupolán kopognak az olvadt fémcseppek. Lassan befejeződik valami visszavonhatatlan. Hiába okoskodott Cronwill, most már ezt a házat is betemeti az ón. Akkora a forróság, hogy úgy érzem, mintha a mennyezet itt függene felettem néhány centire, és a falak is idehúzódtak volna az ágy mellé, csak azért, hogy engem melegítsenek.
A szálak, ha lassan is, sorra elszakadnak.
Tegnap reggel bementem Carloshoz. Cronwill persze megint korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, már a harmadik élénkítőt itta.
– Szofi? – kérdeztem.
Úgy bámultak rám, mint egy hülyére.
– Kiii? – kérdezett vissza Carlos.
– Szofi, a felszolgáló. Tudjátok! Bolond bolygó… – próbáltam mosolyogni.
De ahogy ők ketten összenéztek, rájöttem, hogy valami, még számomra is nehezen értelmezhető dolog történhetett.
Megláttam a fémlemezt, ami évek óta ott állt becsomagolva, a falnak támasztva. Rámutattam.
– Ja, az? Valaki itt felejthette. Itt van már pár napja. Még nem néztem meg, hogy mi van benne – mormogott Carlos, fogott egy kést, és levagdosta róla a borítást.
Egy hatszögletű ónlemez volt, furcsa jelekkel, krikszkrakszokkal teleróva. Olyan „én ezt már láttam valahol” érzésem támadt, amint megpillantottam. Rá is jöttem, hogy… Akkor régen, a Bartoldi Trónján, abban a teremben, mikor bontották a falakat, ott feküdt a padlón… Csak ez annak a negatívja lehetett. Minden jel fordítva állt rajta. Mintha arra ráöntötték volna az ónt, és miután megszilárdult, leszedték volna. Vagy talán az volt a negatív, mert…
Tulajdonképpen nem azon döbbentem meg, hogy azok a jelek nagyon hasonlítottak azokra, melyeket Bartoldi (Isten nyugosztalja!) hajdani főhadiszállásán láttam, hanem azon, hogy el is tudtam olvasni azokat.
Ma reggel meg (már az gyanús volt, hogy percek alatt megtettem a félórás utat, de akkor még…), miután beléptem, oldalra pillantottam, oda, arra az asztalra, ahol a logikám szerint Cronwill ült volna. Nem volt ott! Carlos egymaga álldogált a kocsmában.
– Nem kerestek? – kérdeztem tőle.
– Téged? Ugyan ki keresett volna? – válaszolta.
Félek, ha holnap is arra járnék (amire kevés az esély), már Carlost sem találnám ott.
A lánc egyik szeme megunhatta, hogy elszabadultak a dolgok. Ahogy Hardmauer tábornok és a doreni légiók térben és időben (már akkor „léteztek”, mielőtt megszülettem volna) is kicsúsztak az irányításom alól, ahogy én is túlléptem bizonyos utasításokat, melyeket az a rohadt, világító dög sugallt a mocsárban, és ahogy az is figyelmen kívül hagyhatott bizonyos instrukciókat, melyek teljesítését egy felsőbb erő – szerintem maga a bolygó, a Doren – elvárt volna.
De ki tudja? Talán a Doren is csak egy láncszemecske ebben az időben is, és térben is végtelennek tűnő játékban.
Ja igen!
Az ónlemezen, ha nem is szó szerint, de valami ilyesmi állt:
„A már létező valóságot, ha úgy akarja: tisztíthatja, rongálhatja vagy akár majdnem véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”
Na mi van?
Nos! Idáig jutottál?
Biztos észrevetted, hogy itt-ott hiányoznak részletek, magyarázatok.
Tudom, néhány rejtett összefüggésre még nem bukkantál rá. De ez nem számít, majd rájössz azokra is.
A lényeg az, hogy a hiányokat, kényed-kedved szerint kiegészítheted. Betömheted a lyukakat a saját elképzeléseid szerint, úgy, ahogy akarod. Én nem szólok bele. Hogy is szólhatnék?
Ja! Most jut eszembe. Majdnem elfelejtettem. Előrelapoztál? (Akkor, amikor azt írtam, hogy: ne!)
Ha jól belegondolok, te is velem együtt képzelegtél egész eddig. Folytasd tovább! Még eltart egy ideig, míg… míg eltűnünk mindketten.
Az csak most ötlött fel bennem, hogy mi van akkor, ha te ott a 21. században nem is ismered ezeket a jeleket, vagy ha a jeleket ismered is, nem érted ezt a nyelvet? Lehet, hogy a szemed előtt csak zavaros, megfejthetetlen krikszkrakszok ugráltak egész eddig? Olyanok, mint amilyeneket én láttam a Bartoldi Trónján a falra vésve. Lehet, hogy eltoltam az egészet? Lehet? Ajjaj! Akkor nem is zavarlak tovább. Próbálj meg aludni!
Én meg…
Én meg várom a mentőalakulatot, hogy kiszabadítsanak. Hogy leolvasszák a kupoláról az átkot. Mit? Mit? Az átkot. Az ónt! A Doren átkát!
Még néha reménykedem abban, hogy ideérnek, mielőtt még…
HARDMAUER
A tárgyalás eredménytelenül végződött, az idő meg csak múlt… múlt. Az kattogott az agyamban, hogy már rég a SN456-os szektorban kellene lennünk! A döntésemre vártak. A falon villogó grafikonokat bámultam, melyeken a háború kilenc éve alatt a Barrakudával (TL4-es cirkáló) megsemmisített objektumok adatait mutatták. „Ki kapcsolta be?” Csak villogtak, villogtak. Időpontok, koordináták, az elpusztított hajók, űrállomások, bolygók fegyverzeteinek összesítései.
„Most meg itt van, ez a nevesincs bolygó… a szánalmas védelmi rendszerével. Ráadásul a miénk… ráadásul tele foglyokkal… na meg a lakosság… Ez aztán… Nagy dicsőség lesz!”
– Lőjétek szét! – nyögtem, de mintha nem is az én hangom lett volna.
Nem válaszolt senki. Nem moccant senki.
Felkaptam a fejem. Körbenéztem rajtuk. Mind rám bámultak. Szemem megakadt Altarez százados sötét tekintetén.
– Altarez! Tűz! – mordultam.
De ő megrántotta a vállát:
– Lőj te! – mondta, és kiment az irányítóteremből.
„Ennek mi baja? Lázadás? Itt is?”
– Tűűűz! – üvöltöttem, de senki sem mozdult.
Megszédültem, szemem előtt apró, ezüstösen csillogó hatszögek ugráltak.
Az egyik százados szólalt meg (új lehetett, a nevét sem tudtam):
– Altarez oda való. Arra a bolygóra – mutatott ki az ablakon. – A családja ott van lenn.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy vége az addig kétségbevonhatatlan tekintélyemnek, azzal együtt vége az évtizedek alatt, lépésről lépésre felépített karrieremnek, és ami a legfontosabb, vége… vége a háborúnak.
Hát? Történhetett volna így is. De nem így történt. Ezt csak én találtam ki. Talán Bartoldinak jó lesz. Vajon elhiszi? Miért ne hinné? Hiszen majd én állítom, én, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer, a Xanadu–4 szektor tábornoka. Ahogy mondani szokták: „Legjobb(!!!) tábornoka.” Csak találjanak meg végre! Találjanak meg!
Na mi van? Azt hitted, vége? Azt hitted, értesz mindent? Hogy mégis tudod, mi az a treloni festészet? Nevetséges. Ott a sötét őskorban? Honnan tudnád? Forgatod azt a cellulózszármazékokból készült valamit a kezedben, és közben azon töröd a fejed, hogy tovább olvasd-e, hogy megpróbáld-e megfejteni a benne lévő jelhalmazt (hátha mégis jelent valamit), vagy inkább bevágd a sarokba, vagy felgyújtsd és kidobd az ablakon vagy az erkélyről, hogy szálljon és füstöljön, mint egy mesebeli, döglődő, tűzokádó sárkány, vagy…?
Engem az zavar a legjobban, hogy nem tudom a neved. Elneveztelek már Ödönkének meg Lukréciának, de valahogy egyik sem az igazi. Választhatnál magadnak egyet. Talán valami ősi barbár nevet, mint: Thor, vagy Nyék, vagy Cit-Bolom-Tun (Kilenc Agyarú Vadkan), vagy ha nő vagy, akkor valami rejtelmesen szépet, mint Eukranté (a Teljesüléshez Vezető), esetleg titokzatosan vadat, mint Hipponoé (a Kancaszilaj). Mert minden név önmaga is egy rejtély… Nem gondolod?
Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
„ Riadó! Dehogy. Az ébresztő. Reggel van. Reggel?? Ugyan, miféle reggel?”
Kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban táncba kezdtek azok a nap mint nap elátkozott csillogó hatszögek. „Még hogy csúcstechnológia! Meg: iparunk csodája! Hogy merhettek ilyen vackokat az én két szemem helyére beültetni? Órákig eltart, mire sikerül a kettőt szinkronizálni. És akkor is ott marad egy… egy nagy hatszög. Mintha örökké egy ablakon bámulnék kifelé… egy homályos, mocskos ablakon.”
„Már megint?”
Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
Öklömmel a kapcsolóra csaptam.
Viiiij… És csend lett.
Felkeltem, eltámolyogtam a székig (két vasláda), leültem, és az asztalra (három vasláda) könyököltem. A láda tetején megkerestem az utolsó belevésett rovásoszlopot, és tábornoki lézerdísztőrömmel beleégettem egy vonalkát.
Tekintetem végigfutott a fémlapon: „Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Meg még amire nem emlékszem. Csoda, hogy nem kattantam ki. Hm! Vagy ki tudja?”
Amikor legelőször magamhoz tértem, megesküdtem volna arra, hogy még az űrben vagyok, valahol a Barrakuda és a bolygó között. Csak az ütközésre emlékeztem. Nagy lehetett. Csak annyi villant be, hogy „ez egy meteor”. Később persze rájöttem… Meteor? Itt?
Csoda, hogy a HDK túlélte. Ez a hadászati deszantkabin, még csak nem is a legmodernebb, de legalább megbízható, nem úgy, mint azok az agyondicsért új típusúak, amilyeneket ott a Harratán használtunk, azok aztán… Valami programhiba miatt elkezdték kiszivattyúzni a levegőt saját magukból, utána meg automatikusan szétlőtték egymást.
Még most is hallom Altarez hangját: „Szerencsés vagy! Átkozottul szerencsés. Csak nyolc tízezred másodpercen múlott.”
Szerencsés voltam. Tényleg. Csak hát a szemem. Az…
Elkezdtem a napi programomat. Hússzor lefutottam a raktárajtó és az irányítófülke közti távot. A raktárban találomra felkaptam két konzervet, majd az „asztalon” gondosan megterítettem a reggelihez. „Jó étvágyat!” – kívántam magamnak, és falni kezdtem. Be is kanalaztam mindkettőt, mielőtt még a kíváncsiság és a félelem megnézették volna velem a szavatosságuk idejét. (Az egyik hét hónapja, a másik három éve járt le.)
Már éppen a szokásos reggeli „varázsláshoz” készülődtem, amikor meghallottam a kaparászást.
„Neee! Most ne! Azért sem! Nem érdekel! Hagyjatok!”
A fal akkorát dördült, hogy beleremegett az egész kabin. Mindig így csinálják. Először csak matatnak odakint, de ha elunják, akkor valamelyik nekiront a falnak. Bumm! Majd újra és újra: bumm-bumm! Egészen addig, míg az irányítókabin falán lévő ablakhoz nem megyek. Oda kell mennem, mert ha nem… Akkor… Valami olyan jön, amilyet nem kívánok senkinek sem. Még Bartoldinak sem.
Neki csak azért nem, mert ő az egyetlen, akiben még néha reménykedhetem. Talán már nem is él, hiszen már itt vagyok huszonhárom éve, nyolc hónapja és kilenc napja, vagy még annál is régebb óta. Örülnék, ha kimentene innen, de nem szeretnék magyarázkodni neki arról, ami történt.
Elfogtak. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot elfogtak.
Micsoda szégyen! Egy Hardmauer nem eshet fogságba. Még egy százados sem, nemhogy egy tábornok! Abban a háborúban, melyben a Xanadu–4 szektor elszakadt az Urieli Uniótól, dédapám egyetlen még megmaradt, már égő cirkálójával felszállt a Rovenről, és eljutott a mieinkhez. Nagybátyám, a galovini háború idején, amikor csapdába csalták, inkább felrobbantotta üzemképtelen rombolóját, de nem adta meg magát. Ezeket a hősi tetteket feljegyezték családunk krónikájába. (Azt persze nem írták bele, hogy nagybátyám tettének az lett a következménye, a muntaiak többé meg sem kísérelték megadásra bírni az üzemképtelen hajók legénységét, könyörtelenül elpusztítottak minden sérült egységet.)
De mit írnak majd rólam? Elfogta a lázadó csőcselék? Micsoda szégyen!
Volt ott mindenféle népség. Foglyok: „A rohadt ellenségeink!”, és a hajdani őrök: „Szemétre való, árulók!” Körül fogott a „csőcselék!”. Nem hittem volna, hogy meg merik tenni, de megtették. A hangadók között persze egy tiszt sem volt, ők egy külön csoportban álldogáltak a tömeg mögött. Nem szóltak bele semmibe, csak unott arccal figyelték az eseményeket. (Na jó! Ez nem igaz. Mivel nem Bartoldinak írom, magamnak is be kell látnom, hogy akkor már minden tiszt a lázadók pártjára állt.)
A lázadók közül csak egyetlen fickót ismertem, egy hairhani kinézetűt, akinek a neve most bármennyire is erőltetem az agyam, nem jut az eszembe. Hogy is hívták? Na mindegy. Majd eszembe jut. Még a háború elején találkoztunk a mirteliniai-hadjárat előtt, egy gyakorlaton, ahol az új fegyverrendszereket próbáltuk ki.
Először nem értettem az egészet. A fickót, „Egy civilt!” úgy hozták és rejtegették, mint valami csodafegyvert. Később magam is azt hittem, hogy az, de persze tévedtem. Az egész csak Bartoldi kétségbeesett, őrült ötletének bizonyult. Hogy hihettem benne hónapokig? Én, Hardmauer, a tábornokok legjózanabbja, akit nem lehetett beetetni semmiféle tudományos moslékkal? Az a fickó, az a „civil” ott a gyakorlaton mindig néhány perccel előbb megmondta az ellenfél következő lépését, előbb, mint ahogy a gépek kiszámították volna, és előbb, mint ahogy az megtörtént. Persze ami működik a gyakorlaton, az nem biztos, hogy működik élesben is. Még jó, hogy nem hozzám osztották be, hanem Maisler tábornokhoz. Miután a Barkannál vesztettünk egy egész hajórajt, a GG11-nél meg szétlőtték az Arielt (de szép hajó volt!), a fickóról (Hogy a fenébe is hívták?) többet nem hallottam semmit. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. És akkor megpillantottam ott a foglyok között. Hogyan került oda? Máig sem tudom.
– Állj! Várjatok! – üvöltötte, és a magasba tartott egy doboz fehér-feketét. Néhányan még üvöltöztek, hogy ne várjanak, mert telik az idő, és bármi történhet, de amikor rázni kezdte a dobozt, majd elindult felém, elcsendesedtek.
A többiek utat nyitottak neki, ő meg az orrom elé nyomta a dobozt.
– Húzzon! – mondta. – Öt fekete és egy fehér. Húzzon! Húzzon egy pálcikát!
Ez valamiféle ősi hairhani (barbár) szertartás volt. Már hallottam róla régebben. A fekete végű pálca persze a halálomat jelentette, a fehér végű az életemet.
És én kihúztam egyet a dobozból…
Ez most nem egy jelentés. Nem Bartoldinak készült. Tényleg így történt. Bár…
Szóval, mondjuk azt, hogy így történt. „Majdnem teljesen így.” Csak…
Kinyitottam a szemem. Az órára bámultam. Négy óránál is több telt el, mire magamhoz tértem. Ha ezek a rémségek nem szórakoznának velem, lehet, hogy már réges-rég kiszabadultam volna innen. Csak tudnám, hogy miért csinálják ezt ezek a kaméleonok vagy leguánok, vagy mit tudom én, mik. Miért?
Végül is nevetséges ez az egész, amivel próbálkozom itt nap nap után. Talán csak elhitettem magammal, hogy sikerülni fog, ha nem is rögtön, de majd egyszer. Majd egyszer… biztosan! Lehet, hogy tényleg kiakadtam? Nem számít! Akkor is próbálkozom. Ez az egyetlen reményem. Az irányítóterem hatszögletű ablaka elé vonszoltam a széket (a vasládát), ráültem, és bámultam ki a sötét iszapba. Lassan a másik hatszög is – amelyen én néztem ki a saját fejemből – felvette ugyanazt a méretet, összeolvadt vele. A kinti, zavaros, néha-néha megmozduló feketeségbe beleképzeltem menekülésem lépéseit. Először is azt, hogy az az ostoba Bartoldi végre erre a bolygóra küld majd valakit. Ott ült az irodájában, a Bartoldi Trónján. (Iroda? Még hogy iroda! Akkora volt, hogy egy romboló leszállhatott volna benne!) A falakon meg… egy ősi civilizáció romjai közül kibányászott feliratok. Talán valamiféle rejtélyes vallás szövegei, vagy lehet, hogy csak közlekedési táblák, vagy kézikönyv a sárgarépa-termesztésről? Ki tudja? Akik beborították vele a falat, azok sem tudták. Fogalmuk sem volt arról, mit is csinálnak. Még arra sem jöttek rá, hogy… Csak egy kis logika kellett volna… Az acéltáblákat összevissza rakták föl: volt, amelyiket fejtetőre állítva, volt, amelyiket fektetve. Az egész nevetségesen festett. De ezt persze Bartoldinak senki sem merte megmondani. Úristen! Ettől az agyalágyulttól várom én a segítséget? Hát? Mi tehetnék? Nincs jobb!
Szóval az iroda…
Ott ült Bartoldi az íróasztala mögött, bámult maga elé, közben mindenféle pofákat vágott: szigorút, mérgeset, meg szenvtelenül határozottat (gyakorolt).
Az ajtón belépett egy fickó, három ezüst galaktikus-spirállal a váll-lapján. Nem ismertem, sohasem láttam.
Bartoldi magyarázott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. (Ezt még nem sikerült megoldanom.) A fickó távozott, Bartoldi meg önelégült képpel nézett körbe az üres teremben.
Most várhatok. Hátha az a fickó… Talán majd holnap. Lehet, hogy tényleg kiakadtam?
Valamire felriadtam. Hallgatóztam. Csend volt. Felültem az ágyban, mire bekapcsolt a világítás. Pislogtam, hunyorogtam. Hol az egyik szememet nyitottam ki, hol a másikat. Lassan szinkronba álltak, és a kialakult hatszögön át elláttam az ébresztőóráig. Még nem jelzett. Lemásztam az ágyról, és az asztalhoz vánszorogtam. A láda lapjára tőrömmel azon nyomban beleégettem egy vonalat. Hátha elfelejtem. Összeszámoltam a jeleket: Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Érdekes, mintha tegnap is ennyi lett volna.
És elkezdtem a szokásos edzésemet…
Szóval, kihúztam egy pálcikát a dobozból. Megnéztem a végét. Csak én láttam, hogy milyen színű. A tenyerembe rejtettem, és felnéztem a hairhanira. (Hogy hívhatták?) Ő belevizslatott a dobozba, körbenézett a néma tömegen, és elkiáltotta magát:
– Fehér!
A tömeg felmorajlott, néhányan még üvöltöztek, hogy ennek így semmi értelme, meg hogy az a pálcikahúzás egy baromság, de hárman a lázadó csőcselékből már lökdöstek is előre, az egyik romboló felé. Kezemben görcsösen szorongattam a pálcikát. Ami persze fekete volt. Fekete!!! Hátranéztem a fickóra. Vigyorgott. Csak állt ott a tömegben, és vigyorgott…
Néhány perc múlva ott ült velem szemben. Belenyúlt a zsebébe, és az asztalra dobott öt pálcikát: négy feketét meg egy fehéret, és hátradőlt a széken. Tudtam, mire akar célozni a pálcikákkal. Arra, hogy tartozom neki. Tartozom az életemmel. Sokáig hallgattunk.
– Vezessen ki minket ebből a csapdából! – szólt.
– Még hogy én? Engem azért küldtek ide, hogy leszámoljak ezzel a lázadó népséggel. Miért tenném?
– Mert maga a legjobb. Vagy nem maga Hardmauer, a Xanadu–4 szektor „legjobb” tábornoka?
– De igen. Csakhogy hiába vagyok a szektor hőse, ha elkapnak, hadbíróság elé állítanak, és kivégeznek. És talán még az a jobbik eset, mert lehet, hogy „kegyelemből” szkafibányába küldenek. Amit meg is érdemelnék, mert ahelyett, hogy szétlőttem volna ezt a koszfészket, hagytam magam elfogatni ezzel… ezzel a csőcselékkel.
– Gondolja át még egyszer! – ugrott fel az asztaltól.
Egy hirtelen mozdulattal felmarkolta a pálcikákat, és az összeset a zsebébe süllyesztette, majd megindult az ajtó felé.
Mielőtt kilépett volna, még visszaszólt:
– Ami a kivégzését illeti: vagy ők, vagy mi. Döntsön! Kevés az időnk. Öt percet kap.
Akkor régen, ott a Bartoldi Trónján az a civil, az a hairhani fickó néhány óra alatt levette a lábáról az egész vezérkart. Egy furcsa, kinyithatatlan zárral kezdte. Valamiféle titokzatos kis fémszerkezet volt. Két lyukas fémdarabot ragasztott az egyik trezor ajtajára, és a lyukakba beleakasztotta azt a valamit. A mérnöktisztek hiába próbálkoztak a legújabb kódfeltörő programokkal, nem találták a megfelelő frekvenciát. A zár csak nem nyílt ki. Az elhárítás összes szuperzsenije összeszaladt. Kétségbeesve próbálkoztak mindenféle műszerrel.
– Olyan, mintha nem is létezne – mormogott az egyik.
Végül hoztak egy lézervágót, és lenyisszantották.
A hairhani meg csak vigyorgott. Elővett egy másikat, és feltette a levágott helyére, majd egy apró, furcsa kiképzésű fémrudacskával kinyitotta.
– Ez a valami egy új találmány. Úgy hívják, hogy lakat. Nem hallottak még róla?
A specialisták értetlenül bámultak a nyitott ajtóra. Bartoldi erre csak legyintett egyet, de amikor a fickó egy egyszerű konzervnyitónak látszó valamivel a páncélteremben lévő adattárolók titkos tartalmát elkezdte kivetíteni a terem falára, akkor elakadt a lélegzete.
– Vizsgálatot követelek! – nyögte, majd miután lehiggadt, megkérdezte tőle: – Ez ellen nincs valami védelem?
De a hairhani csak a vállát vonogatta.
Az egyik mérnöktiszt, olyan martakiai kinézetű (apró zöld fülekkel) azt mondta, hogy ő tudja a megoldást.
Bartoldi intett neki, és ketten elvonultak egy másik terembe.
Attól kezdve nem használták az elektronikus tárolókat, mindent papírra(!) írtak. Még a lőszerraktárakat is kiürítették, hogy legyen elég hely az aktáknak, meg az újonnan besorozott háromszáz írnoknak. (Beletelt egy év, mire megtanultak kézzel írni.) Hiába tiltakoztam, hogy az egyik legjobb hajónk, szinte védtelen maradt, mint mindig, akkor is Bartoldi szava döntött.
Megint egy új nap. Míg a vasládákig elvánszorogtam, azon gondolkodtam, honnan vehettem azt a szót, hogy enterrado. Amikor kinyitottam a szemem, ez ötlött elsőnek az eszembe. Enterrado, enterrado… Nincs semmi értelme. Vagy ha mégis van, akkor majd úgy is eszembe jut.
Már a lézertőröm után nyúltam, amikor az az ötletem támadt, hogy mielőtt beégetném a fémlemezbe az újabb jelet, előtte végigszámolom az oszlopokat. Eredményként huszonhárom évet, nyolc hónapot és nyolc napot kaptam. „Biztos elhibáztam.” Újraszámoltam. Akkor is annyi lett. Majd még egyszer…
Ajjaj! Itt már megint valami gond van.
A futást kihagytam. Bementem a raktárba, és kihoztam két konzervet. A szavatossági idejük már ezeknek is lejárt, az egyiké három éve, a másiké hét hónapja. Persze csak akkor, ha a naptáram pontos. Ha nem az, akkor már sokkal régebben. Tudom, hogy a Xanadu–4 szektor hadseregének hadászati deszantkabinokra vonatkozó szabályzata előírta, hogy háború esetén, a harcjárműben a személyzet 30 napra elegendő ellátmányát tárolják. Na mármost: hetvenszer harminc az kétezer-egyszáz. Vagyis már rég éhen kellett volna halnom. Nem értem. Lehet, hogy tényleg megőrültem? Vagy csak egy rémálom ez az egész?
Ott ültem az ablak előtt, és… és Bartoldit bámultam. Az iratait rendezgette. Mindent olyanra, amilyenre az általa szerkesztett szabályzat előírta. Az akták katonásan, elvágólag tornyosultak az asztal jobb sarkában. Ennyi még megmaradt a katonából.
– Hallod, Bartoldi? Küldj már ide valakit! Itt vagyok valahol a föld alatt. Talán egy tengerparton, vagy valami tóban. Mindenféle rémségek úszkálnak itt körülöttem. Ez biztos egy bolygó, vagy valami nagyobb hold. Talán a Doren. De ez nem biztos. Ez nem biztos…
Nem emlékszem, hányadik évben jöttem rá, hogy meg tudom változtatni a nézőpontomat, úgy, mintha lassan-lassan az asztal fölé lebegnék, és akkor bele tudok olvasni az aktákba. De most nem feküdt ott kinyitva egy sem. Meddig várjak? Meddig? Küldj már ide valakit!
Kivágódott a terem ajtaja (Végre történik valami!), és belépett rajta Remitor százados, Bartoldi helyettese.
„Ez meg mi? Nem hiszem el! Lehet, hogy csak képzelődöm? Na mi van? Szólaljatok már meg! Lehet, hogy tényleg hallottam őket? Bartoldi! Remitor! Szólaljatok már meg!”
Hallgattak. Én meg dühöngtem.
– Hallod, Bartoldi! Te felkapaszkodott senki!
„Hogy juthatott ez ilyen magas rangra? Még a tábornoki karban is voltak hívei… a született tábornoki karban. Például az az idióta Hartman, aki állandóan azt ismételgette, hogy Bartoldi mindig jól átlátja a helyzetet. Hát persze hogy átlátta. Megkapott, megszerzett minden szükséges információt. Az volt a dolga!”
Közben Remitor kioldalgott a teremből, Bartoldi meg leemelt egy aktát a kupacból, maga elé tette, kinyitotta, de bele se nézett, hanem felállt az asztaltól, és hátratett kézzel fel-alá sétálgatott. Lassan, ahogy szoktam, az asztal fölé lebegtem, és belenéztem az aktába. Egy vádirat volt: az enyém. Az ellenem felhozott első és legfontosabb vád: a császári cím önhatalmú felvétele. A lázadás, az árulás, a köztársaság hadseregének tulajdonát képező javak birtokba vétele és elpusztítása, az csak mind-mind azután következett.
Én nem akartam azt az átkozott császári uniformist, kétszer is javasoltam az ideiglenes diktátori címet. De arra a jelenlévők (a lázadó csőcselék „képviselői” meg az áruló tisztjeim) csak legyintgettek.
Egyedül a hairhani támogatott:
– Legyen „Hardmauer, az elszakadt doreni légiók diktátora”. Ez jól hangzik. Nem?
– Túl hosszú! Nem elég hatásos – morgott Altarez. – És mi az a Doren? Egy szektor vagy egy bolygó?
– A Hardmauer név önmagában is elég hatásos – vágott vissza a hairhani. – A Doren pedig egy bolygó, valahol a Rivet–4 szektorban. Csak félrevezetésképpen gondol…
– Te ne a félrevezetéssel foglalkozz! Azt hagyd meg a tábornoknak! – torkolta le Alterez.
– Rendben. Most már úgyis mindegy. Ha nem sikerül kitörnünk a gyűrűből, akkor úgyis kivégeznek mindnyájunkat. Javaslom, játsszuk meg a legerősebb lapot!
Ezzel mind egyetértettek, bólogattak. A hairhani felállt a székről, kihúzta magát, mintha valamiféle ünnepélyes bejelentéshez készült volna, majd váratlanul visszaroskadt.
Én tényleg nem akartam császár lenni. Illetve, így nem akartam. A családunkban egy császár sem volt, bár többen is megérdemelték volna. Alfréd nagybátyámat háromszor választották diktátornak, járt volna neki a cím. De a családok egymás közötti vetélkedése megakadályozta. Egyre csak halogatták a kinevezését, aztán elesett a kavai ütközetben. Utóbb gigantikus műholdemlékművet emeltek neki a Kava harmadik gyűrűjében, de a császári cím már nem kerülhetett a feliratra.
Közben a hairhani feje lassan balra dőlt, szeme pedig mintha a mennyezetre ragadt volna. Mindenki elnémult. Vártunk. Máig sem tudom, hogy színjáték volt-e. Hirtelen megrázkódott, mint aki meleg helyről egy hideg kamrába lép be, körbenézett, és így szólt:
– Csak annyi legyen, hogy Császár! Hardmauer Császár! Mert akkor senki sem tudja majd, hogy kihez tartozunk, és mi a célunk. Először majd kivárnak, hátha az ő oldalukra állunk, és mire kiderül, hogy nem, addigra… Mindenki a helyére!
A többiek szó nélkül felugráltak, kimentek a teremből, a hairhani meg rám nézett, és azt mondta:
– Most már te jössz!
Letegezett. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot letegezett az a pofátlan civil.
Legutóbbi módosítás: 2020.07.18. @ 11:46 :: H.Pulai Éva
