Horváth János : Esőben

Nyomtatás

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
– Nem. Szerencsére nem.
– Akkor miért van itt?
– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
– Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából és szembefordult vele.
– Bocsásson meg, Géza vagyok.
– Én meg Ágnes – mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan, nem is ismerte.
– Nem. Ez amolyan gesztus.
– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.
– Igaza van.
– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
– A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
– Megrendítő.
– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.
– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz-szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
– Ez tragédia. Nem térek magamhoz – mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.
– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
– Nem tudom.
– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból el kezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)