Nyári, fülleteg kánikula tombolt, ami nem volna éppen baj, ha az ember a Balatonon vagy éppen egy kellemes, homokos, nem agyonzsúfolt tengerparton süttethetné magát, és nem egy szeptemberi hónapban azon törné a fejét, hogy hogyan lehet annyira szerencsétlen matekból, hogy egy nyomorult elégséges jegyet ne tudjon összekaparni.
Már azokra a jellegzetes koppanásokra is felkapta szinte mindenki a fülét. Úgy hatoltak át az izgatott, duruzsoló csöndön, mintha megfejtendő morze-jelei lennének egy új kezdetnek, mely a bizonytalanság hátborzongató mivoltával kecsegtet…A tanár úr akkor az ötvenes éveiben járhatott. Fess volt és roppant elegáns. Szálfaegyenes testtartását nem görbítette meg a gyorsuló idő. Mégis amit az ember szinte azonnal észrevett, amint belépett az osztályterembe, az a hamisítatlan marhabőrből készült cowboycsizmája volt, és páratlan ritkaságnak számító rózsaszín öltönye.Később meglehetősen sokat törte a fejét szinte mindenki, hogy ki vesz és hord rózsaszín öltönyt? Elvégre a tantestület formális ruhája általában a sötét vagy szürke öltöny, és ezt a tradíciót a legkevésbé sem szerették volna sem megtörni, sem kockáztatni, még egy olyan rendkívüli koponya kedvéért sem, mint amilyen Dr. Hódos János tanár úr volt.
Már a legelső – afféle bemutatkozós órán -, amikor rendszerint a lelkes, élénken csillogó szemű, kamaszos diáksereg köteles kartonpapírból vagy rendes rajzlapból névtáblát készíteni, hogy az adott tanár könnyebben jegyezhesse meg a nehezebb vagy bonyolultabb neveket, sikerült kihúznom a gyufát, hiszen szinte semmit sem tudtam a prímszámokról, legfeljebb csak annyit, hogy önmagukkal oszthatóak egyedül.A tanár úr méltóságteljes komolysággal beírta az aznapi napló oldalakat, majd kicsit ideges türelmetlenséggel, mintha bolha vagy szúnyog csípte volna meg, máris föl-alá kezdett járkálni a tágas teremben, és mindenki asztala előtt elidőzött annyi ideig, míg az illető egy kis segítséggel vagy anélkül be nem mondta számára a helyes prímszámokat. Mivel akkoriban a középső padsor legelső padjában üldögéltem, és szánalmas eminensnek csúfoltak, mert szerettem tanulni. Csupán a reál tantárgyakat utáltam abban a pillanatban, hogy Hódos tanár úr fenyegető cowboycsizma koppanása hozzám is elért. Igyekeztem felkészülni az elkerülhetetlen apokaliptikus katasztrófára.
– Sorold fel a prímszámokat! – kérte erélyesen, követelőző hangnemben, mégis barátságosan.
– Ö… ö… hát… – zavaró, idegesítő csend keletkezett, mint amikor a rossz tanuló felelne is meg nem is, bár bizonygatja, hogy készült az aznapi órára. – Nyolc, tíz? – kérdeztem.
– Ki tudná megmondani ennek az úriembernek, hogy mik azok a prímszámok? – fordult most egyenesen a teljes osztály felé, mintha én már járulékos veszteség volnék, akiből egy tucat létezik. Valaki hátulról benyögte, hogy az önmagukkal osztható számokat nevezzük így!
A tanár úr megint felém fordult, és élésen villogó mogyoróbarna szemeivel szinte követelte a helyes megfejtést. Torkom elszorult. Mintha egyszerre túlságosan sok csoki fagyit vagy fahéjas túrógombócot szerettem volna leerőszakolni tokás nyelőcsövemen. Utána heves köhögési roham fogott el. Magamban abban bizakodtam, hogy ez minden bizonnyal hatásos lehet, mert hátha eltereli a figyelmét, amíg én egy titkos könyvből kilesem a jó megoldást. Homlokomon liftezni indultak a kövérre duzzadó, tartósan sós verejtékcseppek. „Mi szükség van rá, hogy minden áldott nap kisebb-nagyobb formában meg legyek szégyenítve?!” – gondoltam végig. Mivel a tanár úr választ nem kapott, ezért megint hátat fordított nekem, és az egész osztállyal skandálni kezdte a nullától legalább ötven számjegyen át, hogy mik is lehetnek valójában azok az átkozott prímszámok?
– Hogy hívnak? – kérdezte, ezúttal már korántsem barátságosan. Sőt! Meglehetősen kihívóan és sértetten, mintha sérelem érte volna a matematika szent tudományát, és most ő volna a hóhér, aki bosszút áll.
– Tokodi Róbert – feleltem, de olyan halk motyogással, melyhez képest a süketek is jobban hallanak.
– No, akkor Róbert, kedves! Mik azok a prímszámok?
– Melyek önmagukkal oszthatóak egyedül! – a tiszavirág életű bátorság apró lángocskáját megpróbáltam magamra erőltetni, változó eredménnyel, mert amint lesütöttem zöldes szemem, magamon éreztem folyamatosan bíráló, kritizáló tekintetét. Mintha egy zsákmány állat lennék, akit mindenáron el kell pusztítani, vagy fogságba ejteni, hogy meg ne szökhessen sohasem.
– Ez így helyes válasz! De mondj példát is! – követelte. Ekkor meglátta hajótörött, szánalmasan meggyötört arcomon, hogy kis híja csak, és az a bizonyos mécses gyorsabban eltörhet, így nem egzecírozott és szekírozott többet, hanem komótosan tovább ballagott.
Később sokszor visszagondoltam erre a kis kalandra. Mintha mindenkit tesztelt volna aszerint, hogy kik az agyas kockák és kik a fejletlen elméjűek. Az igazság pedig egyértelműen kiderült. Nem voltam, és sajnos soha nem is lesz már belőlem matekzseni.
A valóban kiábrándító és mindenki számára megsemmisítő, tragikus felismerést a próbaérettségi hozta meg. Ugyanis bármennyire is rendesek, tüneményesek voltak az adott felügyelő tanárok – valami titkos, megfejthetetlen okból, melyre azóta sem derült fény -, bizonyos matek tételsorok az istennek sem rögzültek fejemben, így az egész feladatlap gyakorlatilag kisebb zsivajgó hangyák szorgos közösségére bomlott, melyek kedvükre mászkálhattak hófehér lapomon, melyre igyekeztem legalább annyi bődületesen sok marhaságot és sületlenséget ráfirkálni, amennyit csak az adott felügyelőtanárok mondogattak. Imádott magyar tanárnőm volt az egyik helyettesítő tanár, aki – annak ellenére, hogy szigorú szabályok vonatkoztak az érettségizőkre -, zokszó nélkül leült mellém, és máris szorgalmasan számolgatni kezdte az egy és kétismeretlenes egyenletek megoldásait, és gyököt is vont. A többi osztálytársam mindig szólt, ha egy másik fenyegető tanár a közeledett.
Végül a próbaérettségi csúfos vereséggel záródott, mely rám nézve azzal a kissé groteszk és bizarr következménnyel járt, hogy szóbeli vizsgát kellett tennem matekból, méghozzá az elnöknő személyes jelenlétében, aki viszont – mint később kiderült -, valósággal rajongott a szépirodalomért, és így könnyebb volt elhitetni vele, hogy Tokodi Róbert valóban egy rendkívüli és megbecsült társulat tagja lesz!
– Hát, hát… Róbert kedves! Nem fogok hazudni neked! A szénád… meglehetősen rosszul áll! – vizslatott nagy barna dülledt szemeivel az igen tisztelt tanár úr.
Lehajtottam nagy zihált fejemet, mint aki már valósággal azt is megbánta, hogy a világra jött, és hogy nem vihette el egy álomrandira azt, akibe fülig beleszerelmesedett. Szemeimet vastag pára,majd könnyzápor lepte el. Mintha az ember a valóban rázós, rizikós élethelyzetekben parancsszóra is képes volna sírva fakadni.
– Enyje, no! Nézze meg az ember! Húzd ki magad! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még megszólnak! – mondta kedvesen, de erélyesen.
– Nem lesz semmi baj! Átvesszük együtt a feladatokat, és a vizsgán is segíteni fogok majd neked! – alkut ajánlott, és mivel más ötletem nekem sem igen volt, kezet ráztam vele.
A vizsga előtti éjjel jóformán alig jött álom a szememre. Folyamatosan őrölt, és gyúrta lapátjait agyam diódái között a nagy malomkerék. Ha a holnapi nap megbukom a szóbeli matek érettségin, akkor a teljes továbbtanulási lehetőség is ugrott, és persze apám mindenkinek elkürtöli a maga szarkasztikus, nyers módján, hogy mekkora egy eget rengető idióta az egy szem fiacskája!
A legtöbb humán tantárggyal olyan gyorsan végeztem, hogy meg se kottyant. Kedvenceim közé tartoztak az irodalom, történelem, rajz és földrajz. És végül következett a rettegett, legutolsó mumusvizsga, a matek! Mintha folyton azt éreztem volna, hogy én vagyok az Aranysárkány című Kosztolányi regényből Novák Antal tanár úr ellenlábas diákja, aki nem tudja a matekpéldát, bár Novák tanár úr minden igyekezetével azon van, hogy segítsen, amiben csak tud!
Felálltam a kissé idiótán feszülő fekete öltönyömben és vörös ingemben, melyet egy szabó csinált a Nefelejcs utcában az egész osztálynak. Kicsit idétlenül festhettem a tablóképen is, mert egyedül csak rajtam volt póló, miután elfelejtettem, hogy az érettségi előtti napokban lesz az osztályfotózás.
– Hát akkor, kedves Róbert! Milyen tételt húztál? – kérdezett kíváncsi türelemmel Hódos tanár úr.
– A hanghullámok változásait! – válaszoltam kimérten és halotthalványan. Úgy festhettem, mint szegény Nyilas Misi, akit mindenki piszkált, mert a legjobb tanuló volt. Valóságos mintadiák. Később magam is meglepődtem, mert matekból nem szoktak, vagy csupán csak elvétve foglalkozni a hanghullámokkal. Ez sokkal inkább a fizika tárgyköréhez tartozott. „Lehet, hogy az éj leple alatt akadt egy jóakaróm, aki jóindulatúan kicserélte a tételsort?” – gondoltam, de nem tudtam meg.
– Fáradj kérlek a táblához, és vezesd le szépen a példát!
A legtöbben, akik az összetolt, hosszú asztalnál foglaltak helyet középpontban a folyamatosan vizslató elnöknővel és az osztályfőnökkel, mintha kicsinyes gonoszságukban tobzódtak volna, és arcukra máris kiült a kaján öröm, hogy lám csak! Ez a nagy melák marha most fog egy irdatlanul keményet taknyolni matekból. Az elnöknő inkább érdeklődő arckifejezéssel engem kezdett vizsgálgatni. Mintha minden porcikámat precízen szemügyre vette volna.
– Nohát akkor! Róbert, kedves! Rajzold fel a hanghullámokat első lépésként.
Még szerencse, hogy beszédhangok fekete-fehér felvételeit megmutatták már nekünk ének-zene órán, így két hullámos vonal húzása nem okozott nagy fejtörést.
– Remek! Most jelöld meg a szinusz, koszinuszt, majd a tangenst és a kotangenst!
„Már megint ez a sok baromság! Hol fogom én ezt valaha is használni életem során?!” – méláztam a bizonytalan jövőmről, de felrajzoltam, és egy percre kisebb büszkeséget láttam csillogni az öreg arcán, mint Matula bácsién.
– Nagyszerű! Nemsokára készen vagy! Írd föl a megfelelő számokat, és helyettesítsd be az egyenletet! Nem kell sietni! Időnk van bőven! Tudod, ahogyan gyakoroltuk!
Már megint ez a lekicsinylés. „Tudod, ahogy gyakoroltuk” – hát persze, hogy tudom! Mást se csináltunk az elmúlt két hónap során, mint töviről-hegyire újra átvettük a teljes könyv minden anyagát, úgy, hogy a végére már a fejem is jócskán megfájdult.
Gondosan felírtam az egyenleteket is a táblára, és igyekeztem olyan magabiztos bátorsággal helytállni, akár egy vesztes hadvezér, aki katonáinak nem meri megmondani, hogy a csatát elvesztették, és az életben maradás is körülményes. Közel fél órát voltam kint a tábla előtt, mire megszületett a döntés és az elégséges érdemjegy nagy nehezen belekerült a hivatalos érettségi bizonyítványomban egy szóbeli értékelés kíséretében, miszerint: „Az adott hallgató elkövetett mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy a humán kultúrát megőrizhesse és átörökíthesse az emberek felé!” – később is mindannyiszor újra és újra elolvastam ezt a mondatot, és mindig meglepett, hogy mennyire körülményesen lett megírva.
A végső finálé zárásaként pedig elszavaltam Tóth Árpád: Arany tó az égen és Arany János: Tengeri hántás című költeményeit hatalmas tapsvihart és zajos sikert teremtve a patinás teremben.
Legutóbbi módosítás: 2020.07.12. @ 18:40 :: Bereczki Gizella - Libra