Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 12 . István, az ifjú király

Nyomtatás

1.     István, az ifjú király

A dada intézményét arra találták ki, hogy a magas rangú asszonyok dolgukat is tudják végezni. Nem volt az könnyű mesterség, sőt, kockázatmentes sem. Az ember lányának, ha rakoncátlan seregnek nyű lett a hátsó felében, megvolt a lehetősége, hogy diszkrimináció nélkül, bűnöst sem keresve kiosszon egy-egy atyai (ööö.. anyai)  nyugtatót, ha már más megoldás hirtelen nem akad. Jó, persze, ez ma sem díjazott nevelési módszer, de sokat jelent, ha a gyermek úgy érzi, a soha meg nem kapott pofon bármikor elcsattanhatna. Ha viszont az tudatosul benne, hogy ez teljesen kizárt, igencsak nehéz neki a határokat meghúzni. Egy királyfi esetén aztán ez sokszorosan igaz. Bármit követ is el, azért a dada felel. Pláne, ha a tudja, hogy nyugodtan nyelvet is ölthet rá.
István herceg úgy nőtt fel, hogy körülötte forgott a világ. Nyolcadik gyermekként, végrefiúként feltehetően amúgy is elkényeztették volna, de ő még trónörökös is volt ráadásul. A tatárjárás idején a menekülés során is tapasztalhatta, hogy az ő biztonsága a legfontosabb. S bizony, ha ezen az úton még a királyi család többi tagjának is volt pillanata, amikor nélkülözni kellett, neki soha nem. Anna, hamar hercegnői egységfrontba kovácsolta a nővéreit. Ez viszont az ő fején csattant. No, nem maradt ő sem adós… Nem részletezem tovább, komisz egy kölyök vált István királyfiból, komiszságának s bosszúinak elsősorban hercegnői célpontokat talált, Annával az élen. Fantáziája pedig volt, méghozzá igen színes. De hát az jól jön egy jövendő királynak. Annáék viszont nem igazán értékelték ezen erényeit. Ráadásul István herceg megtanult követelőzni, s elfelejtett sorba állni, amikor a megértést osztogatták.
Maria királynő, ki annyi éven át megszokta a hajlékony, szófogadó, legalábbis színből fejet hajtó hercegnői sereget, elég nehezen viselte, hogy imádott kisfia tettei annyi panaszt szülnek az udvarban. Ám a megszokott, ellentmondást nem tűrő stílusa (mely királyi férje háttérből való irányítására is bevált), kisfiával gyakran mondott csütörtököt, s bizony nem ritkán a személyzet szeme láttára. Ám István herceg iránti anyai rajongását (legalábbis egyelőre) nem tudta megnyirbálni.

A fiáért akkor még rajongó IV. Béla király állandó háborúskodásai miatt sokat volt távol. A XIII. század közlekedési viszonyai mellett elég időigényes volt a csapatokat az ország egyik végéből átirányítani a másikba. Az ország irányítása is megkívánta az uralkodó utazását, Budavár felépítése, majd az ország fővárosának Budába való áthelyezése is sok idejét elrabolta. Családja kebelében töltött ritka időszakai alatt megpróbálta pótolni a gyermekei, főleg imádott fia, a trónörökös iránti szeretetét. Első látásra áldott helyzet magas piedesztálra kerülni, de az áldás és az átok a magyar nyelvben ugyanarról a szótőről származik. Minél magasabb a piedesztál, annál nagyobbat lehet esni róla. Az apai rajongásnak István királyfinak a lovak és fegyverek iránti rajongása nyújtott tápot.
István szinte hétéves volt, amikor 1245 végén ismét megjelentek a kunok Magyarországon. A tatárjárás tapasztalatai – mennyire hiányzott akkor a kun könnyűlovasság! – és némileg a bűntudat is elfogadhatóvá tette a betelepítésüket. Hiszen a hamis vádakat meghazudtolva, Köten meglincselése miatt felháborodó kunok nem csatlakoztak a tatárokhoz. Több évi tárgyalás után a kunokkal, valamint saját nemességével, végül megszületett a döntés: újra menedéket kaptak a tatárok elől Magyarországon, és az egyezség megpecsételésére a hétéves Istvánt eljegyezték a Szejhán kán[1] lányával, Csengelével. [2]

Maria királynő a hír hallatán majd gutaütést kapott.
– Azt ígérted, nem fogod a gyermekünket egy kulturálatlan nomáddal összeházasítani! Azt hittem többre értékeled imádott fiadat, mintsem egy…
– Az akkor volt, azóta átéltük a tatárjárást, és megöltük Jónást, a kánjukat. Ha akkor az urak nem lincselik meg, talán nem veszítjük el a muhi ütközetet. Sok pénzbe került a kunok zsoldossága, és jól fogtak a przemysli hadjáratban. Ráadásul még van néhány év, amíg István megnősülhet. Addig sok víz lefolyik még a Dunán… Még a pápai engedély sincs meg a házasságra, csak eljegyzés… – nyugtatta Béla király a feleségét. Hiába. A vacsora feszült hangulatban telt el. Pontosabban szótlanul. Azért a személyzet előtt mégsem kell mindent kiteregetni…

Csengele tátott szájjal bámult körbe a királyi fényűzés láttán. Hercegnő volt ő is, a kun kán lánya. Nagyapja nem volt más, mint Köten kán. Ám a káni jurtában sem volt ehhez hasonló csillogás. Maga a palota épülete sem volt számára mindennapi látvány. A gyermekfejjel való eljegyzés ötlete is szorongással töltötte el. Hiszen ide kell majd költöznie a királyi palotába, mert leendő királynőként meg kell tanulnia elsősorban magyarul, de főleg a szerepébe is bele kell tanulnia. Ez egy más világ, mint amelybe beleszületett…
A kán által vezetett kun küldöttség váratlanul érkezett Budára, mely város jó úton haladt afelé, hogy itt legyen az ország fővárosa. A nomádok nem igazán vezettek naptárt. Illendő fogadásukra a királyi család mindhárom tagjának készen kellett állnia, hiszen a menyasszonyt be kell mutatni a vőlegénynek, de a leendő anyósnak is. Ez pedig nem történhet meg, csak ünnepélyes keretek közt. Így először a vendég-lakosztályba vezették őket. Egy ideig a kislány hol aggodalmas, hol kíváncsi kérdéseket szegezett neki apjának, aki nem elégíthette ki kiapadni nem akaró kíváncsiságát. Kénytelen volt magára hagyni kislányát, hogy a protokoll megbeszélése végett leendő apatársával és a nádorral találkozzon. A hercegnőt egy kun nyelvet ismerő apáca gondjaira bízták. Az idő telt, Csengele megéhezett. Az apáca magára hagyta, hogy intézkedjen. Talán inkább a szorongásától, mint kíváncsiságától vezetve indult felfedező útra a palotában, ahol ezután fog lakni. Pechére a hercegi lakosztályok közelébe tévedt. Ugyan találkozott személyzettel, akadt, aki meg is kérdezte, hova igyekszik, de ő nem értette a magyar beszédet. Az akkor Tatár-ország fennhatósága alá tartozó egykori Kunország végtelen síkságain a magyar nyelv ismerete nem volt létkérdés. Gyorstalpaló tanfolyamként megtanítottak ugyan neki egy-két illemkifejezést, de egyébként inkább azt lehetett róla mondani, hogy egy mukkot sem értett magyarul. Egyik asszony meg is fogta a különös öltözetű kislány kezét, de ő kitépte magát, és futásnak eredt a számára labirintusnak ható palotában az ellenkező irányba. Így került oda, ahova nem kellett volna. A személyzet nem vette üldözőbe, hiszen már elterjedt a híre a palotában az érkezésüknek. Sejtették, hogy a kun küldöttség tagja lehet. Amíg tanakodtak, hogy mitévők legyenek, kereshették a tűt a szénakazalban.
Ám Csengelének e kaland nem ért épp kellemesen véget. Pedig a rossz tréfa címzettje nem ő lett volna. István királyfi nővéreinek szánta az épp elég vaskosra sikerült tréfáját, de az akkor még számára ismeretlen, leendő menyasszonya lett az áldozat. A tréfa így is elsült, a kárörvendően röhögő fiúcska látványa csak fokozta a kis hercegnő megaláztatását, és ijedtségét. Egy jó szándékú arra járó asszony nem járt jól a vigasztalási és segítő szándékával, mert Csengele a kezébe harapott. Még szerencsére az őt már kétségbeesetten kereső apáca épp idejében került elő, s érthető beszédével s eddigi kedvességével egy biztos pontot jelentett, így nem vált az eset diplomáciai botránnyá. Viszont apjának, Szejhán kánnak komoly erőfeszítésébe került, hogy a délutáni bemutatkozás ne fajuljon azzá. Hiszen kiderült, hogy pont annak a kajánul röhögő ficsúrnak lesz majd a felesége! Jó, persze, egyelőre csak a menyasszonya…
Az anyósjelölt felsőbbrendű szigorú kérdései, pillantásai sem voltak hivatottak a kislány lelki válságának oldására. Gyermeki ösztönnel nemcsak azt érezte meg, hogy ő itt nem kívánatos személy, hanem édesapjának másodrendű szerepét is. Hiába jött létre ez a frigy, ők voltak a befogadottak, akik visszakérezkedtek az országba védelmet kérve. Csengele nem tudta ezt gyermekfejjel megfogalmazni, de ösztönösen megérezte. Apja, ki előtt a kunok hajlongtak, itt nem volt igazi kán.
Ezúttal a látogatás célja csak a bemutatkozás volt, apai részről pedig az eljegyzés részleteinek megbeszélése, s a kunok jogi helyzetének megtárgyalása, a Köten idején kialakult konfliktusok elkerülése végett. Az biztató volt, hogy ezúttal a magyarok sem álltak hozzá olyan ellenségesen a kunok betelepítéséhez, és a tatárok által véghezvitt népirtás nyomán nagy területek váltak gazdátlanná, amelyeken a kunok tenyészthették állataikat konfliktusok nélkül. Legalábbis elvben. Szejhán látogatása jó alkalom volt a királyi tanács előtti megjelenéséhez. Annak részleteit is meg kellett beszélni, hogy az akkor még pogány és magyarul nem tudó eljegyzett ara miképpen készül fel feladataira. Egyértelmű, a királyi palotába kell költöznie, elszakítva nemcsak apjától és húgától (édesanyja nem élt már akkor, harmadik szülésekor halálozott el), hanem teljes életformájától is. Hiszen ő nem palotába, hanem jurtába, szabadnak született, a sztyeppe lánya volt, még ha a kán lánya is.
A királyi tanács jóváhagyása után megkezdődhetett a kunok újra betelepítése. Megtörtént e látogatás alkalmával a kunok Szejhán kán és kíséretének a hűségesküje a kunok nevében. Hogy nagyobb nyomatékot adjanak esküjüknek, a kun vezérek kettévágott kutya teteme felett mondták el az esküt, az érsek felháborodására. Béla királynak elég izzadságos munkájába került meggyőzni, hogy a formálisan már megkeresztelkedett kunok még nem tették teljesen magukévá Jézus hitét, s a saját ősi hagyományaik rituáléja szerint lefolyó esküt komolyabban kell majd venni, mintha kezüket a Bibliára tennék. Egyébként ilyen eskü Szent István idején is divatban volt Magyarországon, mégse lett pogány az ország, hanem a keresztény hit bástyája.
Ám e tanácsban egy másik döntés is megszületett, amely nem a király ötlete volt, de a hagyományok ismeretében nem ellenezhették. Fiát, Istvánt 1246. január tizedikén kis királlyá koronázták épp úgy, mint annak idején őt, azzal a különbséggel, hogy IV. Béla valamivel kevésbé fogcsikorgatva fogadta el az ötletet, mint apja annak idején az ő koronázását. Nem látott a jövőbe. István Szlavónia hercege lett, saját udvartartással, bár helyette nővére, Anna és férje, Rosztyiszlav Mihajlovics kormányoztak. Az ifjú „királyt”, valójában herceget [3] magukkal vitték Zágrábba, hogy ott tanuljon bele nővére irányítása alatt saját leendő udvarának vezetésébe. Elég trauma volt ez számára. Nemcsak a megszokott környezetétől, pajtásaitól fosztották meg ezzel, hanem családjától is, apjától, anyjától, kisebb nővéreitől. Minden összetűzés és nővéri egységfront ellenére csak a családja voltak. Ráadásul egyik napról a másikra „árva” lett. S mindennek tetejébe pont a rá leginkább féltékeny Anna lett számára a gyám, az anya- és apapótlék. Pontosabban kellett volna lennie, de megszületett kisfia, Mihály majd az öccse is, aki édesanyjának apjához való ragaszkodását bizonyítandó a Béla [4] nevet kapta. Így a rangsorban hátrább csúszott.
A tenyéren hordásnak vége lett. A kis István herceg gyermeki szemében ismét nővére lett a bűnbak, aki elszakította szüleitől. E vád aztán szülei ellen is fordította, mert úgy érezte, cserbenhagyták, fontosabb volt számukra Anna vágyait teljesíteni, hogy nővérének „országa” legyen, még ha Magyarország határain belül is. Jegyesétől való elszakítása nem bírt jelentőséggel, hiszen Csengele amúgy is kezdettől fogva ellenségesen viselkedett vele, s gyermeki fejjel nem igazán fogta fel jelentőségét.
No persze, ez az elszakítás nem volt végleges, hiszen rendszeresen hazajárt. Ám a világ körülötte megváltozott. Első hazautazása a budai királyi palotába a kis Mihály herceg, az első unoka születéséről szólt. A kiskirály iránti szülői rajongás helyett neki a mellőzés jutott.
E mellőzött állapotban Osl nembeli Herbord lett a vigasza. Nem volt számára ismeretlen ez a katona. Ő látta el védelmét még a tatárjárás alatt Klissza várában. Jól értett ő az ifjú herceg „nyelvén.” Ő felelt most is a trónörökös „katonai” neveléséért, aki bizony kiváló tanítványnak is bizonyult. Ha jó katona lesz, talán ismét kitárul előtte a királyi apai szív… Osl nembeli Herbord igazi pótapa volt számára. A másik támasza pedig apjának szintén hű embere, Ernye Ákos lett.
Csengele viszont Budán maradt, Maria királynő felügyelte nevelését kellő, rá jellemző ellentmondást nem tűrő szigorral, melyben ott volt az „anyósi” kritika is. A hercegnő napjai az embert megpróbáló igyekezet és a heves lázadások és büszkeségi rohamok között teltek el. Az utóbbiak aztán nem igazán járultak hozzá befogadásához. IV. Béla hasztalan csitította a kedélyeket, hiszen bebizonyosodott, mennyire hasznosak számára a kun lovasok. Ám hiába érvelt, hogy Bolgárország trónján is kunok uralkodnak. Maria királynő továbbra is a kulturálatlan nomádot látta benne, s ennek bizonyítására minden bizonyítékot megragadott. Béla király, ki maga sem gondolta komolyan az eljegyzést, bár kezdett a hasznos kun segítség hatására engedékenyebb lenni, lassan ismét beadta derekát feleségének. Kezdett már azon gondolkozni, miként lehet az eljegyzést felbontani. Ezen számításait aztán kisebbik fiának, a szintén Béla névre keresztelt születése húzta keresztbe. Valójában nem is a születés, hanem a szülői rajongás az újszülöttért, apai és anyai egyaránt. István már kissé cseperedve megélte ugyan Anna nagynénje gyermekeinek, Mihálynak, Bélának és a kis Annának a születését is,  és az irántuk való nagyszülői öröm szülte féltékenységet. Ám a kései öccse iránti szülői rajongás mégis más volt. István ekkor, 1250-ben, tizenegy éves volt, már kamaszodott, és kiütött rajta a kamaszkor viharának minden jellegzetessége: dac, önfejűség, szemtelenség, apával való szembennállás és versengés, túlérzékenység, önállóságra való törekvés. A szülői szigor, pláne ha a fiúgyermek nem a szülői házban nevelődik, nem jó tanácsadó, s a hajlékonyság se anyját, se apját nem jellemezte. Ráadásul ő is árpádházi ivadék volt… S hogy a hab se hiányozzon a tortáról, IV. Béla a tatárjárás óta újra és újra elkövette a hibákat, melyekkel maga ellen fordította a főnemeseit. A Szlovéniában élők pedig a cseperedő kis királyt kezdték apja ellen felhasználni… Vagy legalább megpróbálni ezt a játékot. Kevésbé tűnt ez veszélyesnek, mint szemébe mondani véleményüket IV. Bélának. Annának sem volt jobb dolga, mint szóvá tenni testvére érzéseit.
– Savanyú a szőlő, öcsikém?
Bár ki nem mondottan ott volt az: „Látod, én is így éreztem magam születésedkor, kitúrva!” Ám a hangnem nem együttérzést, inkább kajánságot, kárörvendést sugallt. Ezt még lenyelte István, de forrt benne a bosszúvágy, csak az alkalmat kereste. El is jött, még aznap. Anna, kinek saját (értsd az apjától különböző) véleménye nemigen volt, kivéve a szexuális erkölcsöt illetően, magáévá tette szülei ellenérzését a kun ara iránt. Ezt aznap este egy gúnyos megjegyzés formájában juttatta leendő sógornője tudomására. Ám Csengele ezúttal nem várt segítséget kapott. Bár István és közte az első félresikerült találkozás óta nem enyhült a viszony, hiszen azt a konfliktust mások is követték az idők során, és nem mindig István volt a bűnös ebben. A rájuk váró, de még távol álló politikai házasság nem volt elég motiváció a kibéküléshez. Ám ezúttal az egyébként szinte fejjel alacsonyabb István feldühödött pulykakakasként támadt nővérére:
– Ne merj gúnyt űzni az arámból!
Az ilyen jelenetekhez királyi házakban az adja a fűszert, hogy nyilvánosság előtt zajlanak, s nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. A vége az lett, hogy az árpádháziakra jellemző indulatossággal, István ököllel rontott neki nővérének. Az izmaiban még nem kamaszodó fiúcskát Anna lefogta és észhez térítette volna, mint már annyiszor, ha épp nem tartja kisgyermekét ölében. Így a gyermekét féltő Rosztyislav herceg hirtelen jobb megoldást nem talált, mit szándékán túlmenően kissé túlméretezett „sógorit” kiosztani neki. A dühtől eszét vesztett István, kit arája előtt aláztak meg, nem adta fel, hanem ezúttal a férfira rontott. Ám további megtorlás nem követte a jelenetet, mert a bivalyerős férfi könnyűszerrel mozgásképtelenné tette, és magasba emelve a rúgkapáló kis királyt, kivitte a teremből, véget vetve a személyzet ingyen cirkuszának. Még arra is volt lélekjelenléte, hogy a száját befogja. Csengele kővé meredve nézte végig a jelenetet, s rémületében még arra sem maradt ereje, hogy sikítson vőlegénye védelmében.
Az épp a palotán kívül tartózkodó, a jelenet után nem sokkal hazatérő Béla királynak aztán főhetett a feje miként simítja el a királynak kiosztott jogos pofon ügyét, pláne hogy Anna védekezésül kitálalta öccse évek alatt felhalmozott bűneinek lajstromát, persze „némi” túlzással fűszerezve, s a történeteket Rosztyiszlav is megerősítette. Naná, hogy meg!
Másnap viszont Csengele könnybe lábadt, bűntudatos szemekkel köszönte meg vőlegényének, hogy védelmébe vette. Először érezte itt a királyi palotában, hogy ő tartozik valakihez. A jegyesek eddigi feszült viszonya viszont e jelenet után gyökeres fordulatot vett. Ők voltak egymásnak, és együtt kitaszítottak. Pajtások lettek. Nehéz lett az elválás…
Ha István nyert egy arát, vesztett viszont mást. Apa és fia közt megtört és feszültté vált a viszony. Nem ritka eset ez, ha a fiú kamaszodik. Nem könnyű egy királyi apának sem betartani fiának tett ígéreteit, hisz egy akkora országban, mint Magyarország zajlik az élet. De a korosodó apának, ki oly ritkán láthatta unokáit is, ott volt kontrasztként az édes kicsi fiúcska, Béla ragaszkodása. Ezzel szemben fiát egyre gyakrabban látta ellenfeleinek szószólójaként. Így 1252-ben a muhi csata színhelyére az előzetes ígéretek ellenére István nem apja, csak Ernye Ákos kíséretében jutott el.
Béla bűntudatosan várta vissza fiát megszégyenítése színhelyéről. Jó, e halogatásban benne volt ez is, de ha őszintén a tükörbe nézett, legutóbbi vitájuk büntetéseként nem vitte oda fiát. Ám azt már nem akadályozhatta meg, hogy Ernye Ákos elvigye. Amint visszaértek Muhiból, a hű embere örömet akart szerezni az uralkodónak:
– Uram király, nagy hadvezér lesz ebből a fiúból. Kiültem egy dombra, és néztem vele a terepet. Sorba látta meg az általunk akkor elkövetett hibákat: a helyszínválasztást, táborunk gyenge pontjait, a szekérvár csapdáját, a védtelenül hagyott hidakat és gázlót, előre látta az ellenfél stratégiáját… Elmondta, miként használta volna fel a kun lovasságot… És csak tizenhárom éves!
Fagyos köszönöm volt a király válasza. Hogy egy kamasz kölyök adjon neki hadvezetésből leckét! Aztán már ezekért a féltékeny gondolataiért lett bűntudata.
István viszont boldogan újságolta arájának a kapott dicséretet. Csengele legszívesebben a nyakába ugrott volna örömében. Ám a királyi ház illeme nem engedett ilyen érzelemnyilvánítást. Aztán arca felragyogott:
– Gyere el hozzám, mutassam meg azt a világot, amelybe születtem! A szabadságot! Mit jelent jurtában élni, tábortűz mellé kuporodva énekelni és táncolni, mutassam meg a népemet, amely ha király leszel, most már a te néped is lesz. Gyere, ismerd meg a kunokat, István… király! A világot, ahol nincsenek ilyen kötöttségek!  Azt a világot, amelyet a magyarok már rég elfelejtettek!
Engedélyt nem kérve, titokban, egy csapat testőr által követve távoztak, bár üzenetet hátrahagyva. A kalandjuk főleg Maria királyné felháborodását váltotta ki. Az utánuk küldött hírnökök nem egykönnyen találták meg őket, ám a királynői felszólításnak a szerelmespár nem tett eleget, hanem megüzenték, hogy a pusztáról egyenesen Zágrábba mennek. Hiszen Istvánnak is volt mutatni valója Szlavóniában. Például Plitvice vízesései. Ez már túltöltötte Maria királyné eddig is csordultig telt poharát.
– Fel kell bontani ezt az eljegyzést, rossz hatással van rá ez a kis vipera!
Igazán visszatekinthetett volna a múltba… Házassága első éveinek viharaira. Béla, akkor még rex iunior választására.
Anna és Rosztyiszlav levélben kapták a feladatot, hogy közöljék Istvánnal a szülei döntését. Az érvek közt fő helyen állt az ara erkölcsi magatartása, amelyet a legutóbbi kiruccanásuk is bizonyít. Ám a történelem megismétlődött. A válasz határozott nem volt.
Míg István a szlavóniai udvarában apjának nagy számban fellelhető ellenzékét állította a pártjára, (nem került nagy erőfeszítésébe), Csengele viszont más taktikához folyamodott. Megtalálta az alkalmat, hogy kettesben maradjon Annával.
– Én, kegyelmes asszonyom, nem dobálóznék a szajha jelzővel – utalt erkölcseinek egy előzetes jellemzésére – mielőtt tükörbe nem néznék!
Farkasszemet néztek. Anna szeme első pillanatban fellobbant a vaskos sértés hallatán. Ám a kun hercegnő tekintete sok mindent elárult jólértesültségéről, főleg, miután sokatmondóan Rosztyiszláv Mihajlovics lakosztálya felé is fordult egy pillanatra, majd vissza. Ez nem a vérig sértett eladósorba alig került kislány büszkesége volt, hanem egy férje védelmében akár ölni is képes, végletekig elszánt asszonyé.
Anna nem szólt semmit, csak hátat fordított és távozott. Csak maga elé motyogta már biztos távolságban:
– Te vipera!
A vőlegény kitartása miatt és a főurak nyomására IV. Béla kénytelen volt engedni. Ám Anna is eszébe jutatta apjának a múltat, ahogy nagyapja is kénytelen volt engedni.  1253-ban az ifjú pár összeházasodhatott, mert a házasság feltétele, a pápai engedély is megérkezett. Ám még azelőtt Csengele megkeresztelkedett, és az Erzsébet nevet kapta.