A kép, Francis Bacon Üvöltő pápa (1953) című festménye.
Sikerült! Ezt a testőrt is kinyírtam. A nyakánál, ahol a páncél két része összeilleszkedik behatolt a kardom. Hol a következő? Na, mi van? Nincs több? Ez volt az utolsó?
Akkor irány a trónterembe! Nyílik az ajtó.
A telefon! A fenébe is: a telefon! Ki hív ilyenkor? Nem érdekel. Tovább!
Végre kitárul az ajtó. Egy hosszú terembe értem. A másik végén a távolban egy trónon ül a varázsló. Nem mozdul, biztos alszik.
Nekiiramodok. Ha elég gyors leszek, akkor… A telefon! Már megint? Nem veszem fel! Ha most hibázok, kezdhetem elölről ezt a pályát.
Gyorsítok. Kinyíltak a szárnyaim, szállok a varázsló felé. Felugrik a trónról, balra fut egy ajtó irányába. A térképre pillantok, amit két pályával ezelőtt szereztem. Az ajtó a földalatti labirintusba vezet. Ha oda lejut, sose találom meg. Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Minden tartalékomat felhasználom, süvítek feléje. Már elérte az ajtót, a kulccsal babrál, kinyitja, de… Lesújtok a varázskardommal. Győztem? A varázsló teste szétoszlik, csak a feje gurul tovább, le a lépcsőn.
Megszólalnak a harsonák. Jön a felirat: Gratulálunk!
Hurrá! Győztem! Győztem! Na, hadd látom ki hívott? Persze: Zoli. Ki más lehetett volna?
– Na, mondjad! Látom már négyszer hívtál. Mi az a nagyon fontos?
Nézzem meg a képét? Most? Ez bedilizett.
– Holnap átmegyek, de csak délután. Jó lesz úgy? Áthozod megmutatni? Mikor? Már elindultál?
Mennyi az idő? Hajnali fél három. Ez tényleg bedilizett.
– Jó. Gyere! Még úgysem vagyok álmos.
Csak majdnem összeesek a fáradságról.
Ez meg mi? Kiadott még egy pályát. Ez valami bónusz pálya lehet. Amíg Zoli ideér, megnézem.
Start! Na, mi lesz már? Töltsd már be! Még mindig a varázsló feje gurul lefelé a lépcsőn. Érjen már le!
Csengettek. Zoli. Mindig a legjobbkor!
Szünet gomb!
Úristen! Mit hoz ez? Alig fér be az ajtón.
– Leloptad a buszmegálló tetejét?
(De vigyorog.)
– Tatata-tam! Íme! Ezt nézd!
Mintha egy szobrot leplezne le, lerántja a műanyag fóliát a képről.
Megint egy kollázs?
Valahogy el kellene kerülnöm, hogy belelovalja magát a mondókájába, mert akkor itt marad reggelig. Legjobb lenne, ha nem is hagynám szóhoz jutni, és néhány perc múlva udvariasan kitessékelném.
– Szóval, egy kollázs. Lássuk csak… Lássuk… A keretet régiesre festetted. A képen a színek sötétek, talán valamelyik spanyol festő színei. Most nem jut eszembe a neve.
– Velasquez – vág közbe. A boldogságtól sugárzik az arca. (Ráhibáztam.)
– A közepére ragasztott agyonhasznált festőpaletta, melyről itt-ott még a képre is átcsurgott a fekete festék, visszatranszformálja az illúziót a valóságba, a realitásba.
(Ezt egy könyvben olvastam.) Tátott szájjal hallgat. (Ez most bejött!) Egy szót sem bír kinyögni.
– Szóval ez egy Velasquez mű újragondolása. A mérete? Azt azért furcsállom. Talán az eredeti mű nagyságát akarja kiemelni.
Jaj! Mit mondjak még? Nem jut semmi az eszembe.
Neee! Belekezd.
– Nagyon közel jársz az igazsághoz. Tudom, hogy Velasquezt véletlenül találtad el. Ezek nem teljesen az ő színei. Hanem inkább Francis Bacon-é. Tudod, ki volt ő?
– Persze. Egy rózsakeresztes.
– Micsoda? Lehet, hogy volt ilyen nevű, de én most egy festőről beszélek. Látod a paletta mögött azt az ülő alakot? Észrevetted? Ha figyelembe vesszük, hogy…
Na, itt már nem lesz alvás reggelig. Elindítom a játékot. Hátha közben észbe kap, és haza megy. A varázsló feje meg még mindig gurul, gurul… Zoli meg mondja, mondja…
„A korai korszakában valóban hasonló színeket, tónusokat használt, de az a portré már egy sokkal későbbi…”
Hohó! Megállt a fej.
12. pálya: Labirintus.
Keskeny ajtó. Belépjek? Itt még biztos nincs csapda. Nyílik? Igen. Nincs bezárva. Rendben. Belépek. Egy nagy terem fekete oszlopokkal. Vagy inkább folyosó? Lássuk csak hova vezet!
Ez meg még mindig mondja:
„Akkor ott Rómában festette meg X. Ince pápa hatalmas képmását. Száznegyven szer százhúsz centi. Valamiféle váltás előjeleként tekintik, mert…”
Kit érdekel?
De hosszú ez a terem. Vajon honnan támadnak majd? Valamelyik oszlop mögül? A magasból? Vagy megint valamiféle csapda lesz. Na, mi lesz már? Sehol senki? Mintha valami hangot hallanék. De ez nem biztos, mert lehet, hogy kintről jön az utcáról. Ha Zoli végre elhallgatna egy pillanatra, akkor meg tudnám állapítani. Mintha hangosabb lenne. Igen. Ahogy haladok előre egyre hangosabb. Talán valamiféle morgás, vagy nyöszörgés.
Zoli meg csak mondja:
„Bacon továbbgondolta, én pedig az övét is kiegészítettem. Ennek a kétoldali mágneses kapcsolatnak az a lényege, hogy bármikor szétbontható, egy másodlagos valóságból kénye-kedve szerint kiléphet, vagy újra visszaléphet.”
Miről beszél ez? Közben már jól elkalandozott.
Még mindig nem történt semmi. Lehet, hogy már belesétáltam egy csapdába, és mindjárt… mindjárt kiderül, hogy már rég meghaltam, csak valami zombi, vagy testetlen lélek vagyok. Történjen már valami!
Hoppá! Majdnem lecsukódott a szemem. Zoli is még mindig itt dünnyög mögöttem. Már tényleg hazamehetne a képével együtt.
– Hallod? Figyelsz rám egyáltalán?
Hátranézek. Ez meg mi? Megnyomom a szünet gombot.
Nézem a képet. Lehet, hogy elaludtam és álmodtam az egészet? Vagy most álmodom?
Ez egy teljesen másik kép, mint amelyikre emlékeztem. Nézek jobbra-balra, hol van az a másik, de nem látom sehol. Ezt ismerem: valamelyik pápa arcképe. Ezt festette Velasquez. Ez az idegesítően rikító vörös színű. Vagy bíbor? (A pápák bíborban jártak?) Ez a gonosz pofa. Persze, hogy láttam. A múlt héten mutatta, azt mondta, hogy egy másolatot fest valakinek.
– Most mit nézel? Erről pofáztam neked egész eddig. Te meg ide se figyeltél. Hány napja játszol? Ettél ma már valamit egyáltalán?
Álmodtam? Azt a másik képet csak álmodtam? Vagy már kihagyok a fáradtságtól. Végül is már majdnem két napja játszom. De ez most már tényleg az utolsó pálya. Befejezem és: kész. Vége!
Mi ez? Jaj, ne! Hozzáérhettem a billentyűhöz. (Talán a könyökömmel.) A játék közben ment tovább. Mi változott? Semmi. Még mindig az a feketeoszlopos folyosó. nem mozdul semmi. A hang! Sokkal erősebb. Valamihez közeledek. Talán egy ketrecbe zárt szörnyeteghez, vagy egy megbilincselt óriáshoz. Csak óvatosan! Áá! Ott a folyosó vége. Meg egy lépcső, ami felfelé vezet. Biztos ott lesz valami csapda. Vagy közvetlenül előtte? Vagy maga a lépcső a csapda? Ha rálépek, akkor jön a nyílzápor, vagy egy hatalmas bárd, vagy egy lezuhanó kőtömb…
– Akkor, szia! Megyek. A képért majd holnap este átjövök.
(Na, végre felfogtad.)
Még három lépés a lépcsőig. Megállok. Körbenézek. Nem mozdul semmi. A lábam előtt fekete kő, nincs rajta semmiféle jelzés. Nem hiszem, hogy csapóajtó lenne. Nem látom, mi van a lépcső tetején. Kihúzom a kardom, és lassan előre lépek.
Velőtrázó ordítás harsan.
Majdnem leesek a székről. Miért ilyen hangos? Feljebb állítottam volna a hangerőt? Nem emlékszem rá. Zoli is visszarohan az ajtóból:
– Most már elég! Hagyd abba! Feküdj le! Hallod? Felkelted a szomszédokat is, és megint kezdődik a balhé.
A vállamra teszi a kezét, aztán elhallgat. Felpillantok. A képernyőt bámulja.
– Ez nem lehet igaz – suttogja.
A lépcső valamiféle emelvényre vezet, ahol egy trónon, vagy széken fekete alak ül. Megint egy varázsló? Ez azért már unalmas. Mást is kitalálhattak volna. Ha már bónusz, akkor legyen bónusz! Lépek kettőt felfelé. Most már tisztán látom. Valami trónszerűségen ül, fénylő valami van körülötte, talán a védővarázslatot jelzi. Inkább egy villamosszékhez hasonlít, de ez persze hülyeség. Felüvölt. Kinyomom a hangot, és fél kézzel nyúlok a fülhallgatóért.
– Ő az! – mondja Zoli.
Ez még mindig itt van?
Elkapja a kezem:
– Állítsd le!
Szünet gomb. Felugrok. Most aztán kivágom, mint…
Hátrál két lépést, felkapja a festményét, és megfordítja.
A hátsó felén ott a kollázs. Mégsem diliztem be, nem is hallucináltam. Mindkét oldalán van valami, csak közben, amíg játszottam, megfordította.
Rángatja a közepére ragasztott fekete festékes palettát. Az enged és előbukkan a mögéje festett fekete ruhás alak.
Álmodom. Mégis álmodom. Nem, nem. Ez valami hallucináció. Összekeveredett a fejemben minden. A képen egy hasonló alak ül, mint amelyik ott ordít a játékban? Tényleg abba kellene hagynom. Vagy már abbahagytam, és csak az álmomban játszottam tovább?
Tényleg ugyanaz lehet? Meg kellene néznem közelebbről. Visszaülök a székre.
Felfutok a lépcsőn. Hallom az üvöltését. (Pedig nem is kapcsoltam vissza a hangot.) Nézem az eltorzult arcát. Ő az! (Zoli is ezt ismételgeti.)
„Ne ordítsd már!” – mondom neki.
És válaszol, értem, amit ordít: „Szabadíts ki!”
Még csak azt kellene. Elengedlek, te meg elvarázsolsz, kővé változtatsz, vagy nyúllá. Gyenge trükk! Majd én eldöntöm, hogy mit csináljak veled.
Mi ez? Az óra? Ébresztő! Reggel van! Milyen nap van? Vasárnap. Biztos? Igen. Akkor miért csörög ez a rohadék? Be se állítottam. Ja, a csengő! Valaki csenget.
Felemelem a fejem. A billentyűzeten aludtam? A játék!? Ki kapcsolta ki? Ja, persze: biztos Zoli. Remélem elmentette. Mert, ha nem akkor…
Biztos ő jött vissza. Nyitom az ajtót. Sehol senki. Talán elunta a várakozást és elment. Vagy nem is a csengő szólt? A telefon? Nincs nem fogadott hívás. Akkor?
Kamra. Letörök egy kifli csücsköt. Hűtő. Két szelet szalámi. Hamm! Kávét! Jó forrót!
A kép a falnak támasztva. Mintha Zoli letépte volna azt a palettát. Csak álmodtam? Vagy visszaragasztotta? Ugyan, mivel? Álmodtam. Meg azt az üvöltöző pofát is. Ja, nem. Az a játékban volt. Remélem Zoli elmentette.
Függöny. Napfény. Úristen, kiég a szemem.
Így állt az a paletta? Mintha fordítva lett volna. Áá! Biztos csak képzelődöm. Nem hiszem. Most túllóg a kereten.
Áhá! Két mágnes tartja. Valami rémlik. Mintha Zoli mondott volna valamit a mágnesekről, meg az illúzióból való kilépésről. És itt van alatta ez az ordító pofa, bezárva. Akkor a játékot álmodtam? Nem is volt semmiféle bónusz pálya, csak az agyam összekeverte a dolgokat? Lehet.
Ezt könnyen ellenőrizhetem. Start!
„12. pálya.”
Mégiscsak volt valami. Tölti. Elindult. A varázsló feje gurul lefelé a lépcsőn. Mindjárt leér. Ismerős az arca. Arra a pápára hasonlít, amelyiket…
A képre sandítok. Vagy azt tényleg álmodtam? Azt a másik festményt, a bíborruhás alakkal? A hátsó felén lenne. Áh! Szünet! Megnézem. És ha nincs rajta?
De bizony itt van. Csak a feje… Eltűnt? Vagy még Zoli nem fejezte be? De hát láttam. Vagy… Nincs vagy. Emlékszem rá. Akkor hol van. Az gurul lefelé a lépcsőn? Jaj, ne! Ez már beteges képzelődés. Majd, ha Zoli jön, megkérdezem tőle. (Legfeljebb kiröhög.)
Na, mindegy. Guruljon az a fej! Kezdődjön a játék! Furcsa hangja van. Ez nem is az a fej, hanem egy koponya. Kopog lefelé a lépcsőn. Visszadobott volna egy régebbi pályára, arra a csontvázasra? Ott a szám a képernyő sarkában. Tizennyolcadik? Nem. Ez a tizenharmadik. Káprázik a szemem. Végül is, nem csodálom. Hosszú ez a játék. De most gyorsan befejezem, és: vége.
Már látom a fekete oszlopos terem kőpadlóját. A koponya lepottyan az utolsó lépcsőről, és ripityára törik.
Előre! Az emelvényig úgy sincs semmi. Legalábbis tegnap nem volt. Hallom a távoli hangot. Lehalkítsam? Hátha megint felüvölt. Vagy azt is csak álmodtam?
Tovább! Ott az emelvényre vezető lépcső. Az a valami elbődül. Még a monitor is beleremeg. Felteszem a fejhallgatót, és próbálom halkabbra állítani, de nem tudom. Valamiért nem működik a hangerő szabályzó. Így meg beszakad a dobhártyám. Nem érdekelnek a szomszédok, nem süketülök meg miattuk.
– Szabadíts ki!
Ezt már hallottam tegnap is. Na, hadd nézzelek. Ne üvölts már ennyire! Hát ez ugyanaz a pofa. Ül azon a torz széken, körülötte az a sárga drót. (Vagy arany?) Innen inkább szigetelőszalagnak nézem. Mögötte fekete függöny. És csak ordít.
Egy másik hang is belekeveredik az üvöltésébe. Nincs egyedül? Valaki, vagy valami rejtőzik a függöny mögött. Ez hát a csapda. Ha előrébb lépek, akkor onnan rám ugrik. Ki a kardot! Na, most gyere rohadék! Mi lesz már? Nem, nem lépek előbbre. Bújj csak ki szépen onnan, hadd lássalak, miféle entitás vagy! Valamiféle erő előre rántja a kardom, majdnem kitépi a kezemből. A varázsló! Hátrálok, még mindig érzem, hogy húzza maga felé. Ha elengedném, akkor lehet, hogy beleállna. Á, dehogy! Ezt a trükköt már használtam valamelyik pályán. Nem lehet kétszer ugyanazt eljátszani. Biztos a kezébe repülne, és levagdosná azokat a sárga szalagokat, utána meg…
– Szabadíts ki! – ordít.
Egy pillanatra csend támad. Zoli hangját hallom.
– Ne higgy neki! Megöl mindkettőnket.
Mit poénkodik ez itt, mögöttem? Hogy jött be? Stop!
Hátra nézek. Sehol senki. Kiment a konyhába, vagy a vécébe? De, hogy jött be? Az ajtó zárva, a zárban benne a kulcs. Végig rohanok a lakáson. Nincs sehol. Hallucináltam? Már megint? Vagy csak most?
Kinyírom azt a varázslót, és alszom holnap reggelig. Start! Indulj már!
Óvatosan! Elhúzódik a függöny. Mi lehet mögötte? Vasrácsok. Egy ketrec? Na, gyerünk, hadd lássam már, mi van benne! Neee! Zoli! Most már biztos, hogy becsavarodtam. Ki kellene kapcsolni, és lefeküdni. De nem lehet, Zolit ki kell szabadítanom.
Az a rémség meg azt üvölti, csak akkor engedi ki, ha őt is kiszabadítom. Na, nem. Abból nem eszel. Végzek veled, és megoldódik minden: Zoli kiszabadul (éppen a rácsot markolássza.), leállítom ezt a baromságot, és alszok hétfő reggelig.
– Ne gyere közelebb! – ordít Zoli.
A kardot bekenem azzal a varázs elleni olajjal, amit a hetedik pályán szereztem Egyik kezemben a kard, a másikban a szörnyölő vadászkés, és lépek kettőt.
– Tedd el a kést! – harsogja túl Zoli hangja annak a förtelemnek az üvöltését.
Jaj! A fenébe is! A kést nem kentem be a varázsszerrel. Húzza a varázslat az ordító pofa felé. De, hogyan? Ez képtelenség? Ilyen nincs. Ez csak egy játék. Nem érezhetem. Képzelgés? Elengedem a kést. Nem az üvöltő varázsló felé repül, hanem… be a ketrecbe.
Te rohadék! Ezt miért tetted? Most véged! Széttárom a szárnyam, és előrenyújtott kardal zúgok a varázsló felé. Egy villanás, a kard elporlad. Én pedig fejjel előre neki vágódok. Nem hiszem, hogy ezt túléli.
Néznek, csak néznek. Mire várnak? Húzzák az időt. Majd megunják. Aztán megint belekezdenek: kérnek, könyörögnek, rimánkodnak, fenyegetnek. Felsorolják a tényeket, hogy: Zolit akkor éjjel látták a ház előtt, éppen egy fóliába csavart tárgyat cipelt. A szomszédok hallották, hogy kiabáltunk. A festményt ott találták nálam. (Először azt hitték, hogy Velasquez hamisítvány. Nem értették miért festettek mindkét oldalára, és miért volt a vászonba belevarrva a mágnes. Félórába telt mire elmagyaráztam. Nem hiszem, hogy felfogták.) Azt hitték, azért volt rajta a mágneszár, mert abban rejtettük el a drogot. Zolit nem látták elmenni. (Ki látta volna?) Vasárnap a szomszédok megint hangos veszekedést hallottak, és azt állítják, ugyanazokat a hangokat hallották, mint előző nap. Tisztán értették, hogy valaki azt üvöltötte: „Tedd el a kés!”. Fejemen egy nagy seb. És mivel Zoli azóta sem került elő…
Mit mondjak nekik? Úgysem hinnék el. Derítsék ki! Ők a nyomozók. Nagyon okosnak hiszik magukat, de ezt az ügyet, nem fogják megoldani. Azt kérdezik, hol van Zoli holtteste.
Mi mást felelhetnék erre:
„Nem tudom. Nem tudom. Nem tudooom!”
Legutóbbi módosítás: 2020.08.23. @ 16:57 :: H.Pulai Éva
